Jól emlékszem, még 1981-ben Sikondán, egy október végi dolgos nap után megkérdezte, nem sétálunk-e le a tóig. Kiléptünk a Villasoron álló, alkotóháznak nevezett lakból, a kertben ropogott az avar a lábunk alatt, nekivágtunk a korán sötétedő alkonyatnak. Így kezdődött a történetünk. Aminek aztán voltak további epizódjai, főképp egy emlékezetes varsói utójáték 1994 márciusában – ekkor került sor Göncz Árpád első hivatalos lengyelországi látogatására, szemben azzal, amit Hárs Gábor, a későbbi nagykövet „pontos” feljegyzései állítanak –, a teljes diplomáciai testület kivonult a fogadására, ott álltam én is zakóban, nyakkendőben, szemüvegben, nem ismert meg. Csak a nevem hallatán, akkor azonban elkapott, átölelt, „Andriskám, Andriskám, te vagy az?!” Egy pillanatra visszaszálltunk Varsóból Sikondára.

Ott még persze nem volt Árpi bácsi. Három hétig kettesben éltünk a házban, éthordóban hoztuk át az ebédet a bányászszanatóriumból, és bevett szokásunk lett az esteli leballagás a vízpartra, ücsörögtünk egy keveset, és vissza. Eredetileg a pécsi írócsoport ateliéje volt ez a háromszobás erdőszéli villa, de amikor a szigligeti alkotóházat felújították, más régiók alkotói is kaphattak ide beutalót. Végül akadt egy-két mániákus, egész nap az íróasztalnál görnyedő figura, aki – épp a csönd és a magány miatt – akkor is előszeretettel járt vissza Sikondára, amikor már Szigligetre is mehetett volna. Ő is, én is. Így kerültünk össze akkor. Ő Golding fölött gubbasztott, ha nem tévedek, én meg azzal voltam elfoglalva, hogy akkori gyötrelmes szerelmi háromszögem minden kínját és eksztázisát belesírjam Avilai Teréz látomásaiba, ebből lett a Másutt, ő volt az első olvasója. „A misztika belső érzékelését” méltatta benne, ami nekem felettébb jólesett, bár amiről beszélt, azt én épp fordítva gondoltam, többé-kevésbé ma is így látom, és inkább érzéki tapasztalattól megfosztott érzéki lángolást mondtam volna. De nem mondtam, mégis elkerülhetetlenül megnyíltam neki. Elkezdtem mesélni hideglelős kudarccal végződő fényes karrieremet a hetvenes évek eleji Magyar Hírlapnál, ahol olyan profi hazugsággyártóvá fejlődtem, hogy végül egy apró bakival nemcsak magamat, de az egész gépezetet lelepleztem. Addigra azonban már egyetlen hangot sem hittem el abból, amit naponta papírra vetettem. Magyarán nagyot buktam. Jól is jött a krach, mert újra kellett tanulnom az írást, hosszú hónapok mentek rá.

Igaz, ez már nem a tóparton és nem este zajlott, hanem fönn a házban, fényes délben, hármasban beszélgettünk, mert Zsuzsa asszony is megjött, aki mindjárt meg is jegyezte, mennyire különösen cseng a fülénekez az én történetem, hisz „nekünk nincs ilyen élményünk”. Árpád nem szólt, figyelt, bólintott, aminek súlya volt, értette a szavam, ez a néma empátia mindennél beszédesebbnek tűnt. Abban a pillanatban egy életre megszerettem. E lefegyverző, mély együttérzése miatt, amire csak az képes, aki pontosan látja, mit vétett az a másik, mégsem ítél, hanem elfogadja őt annak, aki: esendő embernek. Mindig egyértelmű gesztus volt ez a részéről, mondhatnám, puszta gesztus, mert jól tudta, szavakkal ez ecsetelhetetlen. Most, hogy a Dési János összegyűjtötte Göncz-anekdotákat olvasom – a Noran Libro által kihozott Árpi bácsi című könyvecskéről beszélek –, újra és újra megcsap ez a néma empátia, amit bölcs humanizmusnak is nevezhetnék, ha mítoszt akarnék kerekíteni köré, mondjuk, afféle modern Mátyás királyt kreálni belőle. De az még ráér. Hisz a lénye karnyújtásnyira van tőlünk, nekem ez a hétköznapi Göncz Árpád ma is fontosabb, mint a mitikus. Ezért is adtam elő itt a magam Árpi bácsiját, igaz, különösebb csattanó nélkül, azaz e tekintetben nem konkurálhatok a Göncz-legendárium szebbnél szebb darabjaival, de így talán érthető, miről beszélek. Hogy mitől lebilincselően meghitt olvasmány számomra e csokorba gyűjtött sok kis Árpi bácsi-történet.

Az elnök, aki épp honvédelmi kitüntetéseket ad át, észreveszi, hogy a hölgynek, aki hivatalból fotózza az eseményt, hullanak a könnyei. Megszólítja, nagy nehezen kiszedi belőle, mi a baj. A nő most tudta meg, hogy a kislánya gyógyíthatatlan beteg, az egyedüli remény egy esetleges csontvelő-átültetés. Az elnöknek ettől fogva személyes ügye a kislány gyógyulása. Végül külön fogadja az anyát és a gyógyulóban lévő gyereket, minden részletre kíváncsi. Íme az igazi Árpi bácsi. Hány ilyen története volt? Csak ebben a gyűjteményben akad legalább tucatnyi. És amit fel sem jegyzett a krónikás? Ő komolyan vette elnökké választásakor a parlamentben kifejtett ars poeticáját, hogy a védteleneket kívánja szolgálni, akiknek nincs módjuk megvédeni magukat. A Göncz-legendárium java a „mit segíthetek?” körül forog. Egy-egy esetben már abszurdba fordulva, mint amikor leáll elnöki Mercedesével az országúton, hogy az ott tehetetlenkedő erdei fatolvajoknak segítsen. De a német államfői protokollfőnök esete se rossz, aki elképedve lesi meg, hogy a hivatalos látogatáson lévő magyar elnök szállása teraszán saját kezűleg tisztítja a cipőjét. Van hát itt minden, könny, humor, játékosság, képtelenség, öröm és bánat, nem akarom elmesélni a sztorikat, megéri elmerülni e nem egészen kétszáz oldalas kis opusban, legfőképpen amiatt a nagy-nagy felszabadultság miatt, ami csak úgy árad az ő lényéből, ha belép valahova, ha szót kér a társaságban – mert mondanom se kell, akad itt egy sor szökéstörténet, amikor az elnök kicselezve testőreit, visszalopja magát a régi kollégák és barátok közé –, ha ugyanis egy ilyen rangú politikusban ennyi beleérzés, figyelem és szolidaritás rejlik, amit közönségesen jóindulatnak is mondhatnánk, akkor egyszerre kiderül felettünk az ég, és a világ is nyilván jobb, mint amilyennek hittük.

A legszebb történet nekem mégis első elnöki hivatali napja, amikor két okmányt tesznek elé: az egyik 1956 emlékének a törvénybe iktatása, a másik az utolsó magyar halálra ítélt kegyelmi kérvénye. Egy kéjgyilkosról van szó, akit ő „inkább” beteg embernek nevezne. Miután megkegyelmezett neki, és ez megjelent a sajtóban, átkozódó leveleket kap, amelyek szívből kívánják, hogy az ő gyerekeivel is megtörténjen az, amit ez a figura az áldozataival tett. És idézem: „Nem tudom, hány ilyen levelet suvasztott el a titkárságom, mert állítólag elég nagy felháborodást keltett a kegyelem. Ezzel együtt vállalom, mert eleve megmondtam, hogy amíg én a posztomon leszek, addig nem lesz kivégzés Magyarországon.” Ami jól mutatja, hogy Árpi bácsi nem az a lény volt, akit kenyérre lehetett kenni, mint a vajat. Igenis vállalta mindazt a megvetést, üldözést, börtönt, ami a hozzá hasonló igaz embereknek, úgy tűnik, a maguk emberségéért kijár. Vállalta, elszenvedte, túlélte, és továbbra is azt képviselte, amire az életét feltette. Alighanem minden másnál jobban tanúsítják ezt e máris közszájon forgó apró történetek.

(Fotó: MTI / Cseke Csilla)