Gilbert Edit új könyve tanulmányok, kritikák, publicisztikai írások és esszék gyűjteménye. Szívesebben használnám azonban műfaji megjelölésként az utóbbit. Valamennyi írás közös jellemzője ugyanis az irodalomértelmezés „egyetlen lehetséges” módszerét illető kétely, az újraolvasást „kiprovokáló” előre- és visszautalások, a teoretikus hivatkozásokat jellemző szórtság, a személyes érdekeltség és a sokszor szépprózába hajló elbeszélői stílus. A kötet 2006 és 2013 között született írásokat tartalmaz. Az első rész a biblioterápia és az olvasáspragmatika kérdéseivel foglalkozik. A biblioterápia lehetőségeit fejtegető mértékadó tanulmánya áttekintést nyújt a terület nemzetközi és hazai elméletéről és gyakorlatáról, s ezen belül határozza meg saját pozícióját. A második fejezet a nő(i)-írás kérdéseit érinti. Részben itt találhatjuk a Ljudmila Ulickaja és Julia Voznyeszenszkaja regényeit értelmező tanulmányokat. Az Orosz irodalmi víziók: Csehov, Bulgakov, Ulickaja vonzáskörei alcímet viselő fejezet kapcsolódik a leginkább Gilbert Edit korábbi monográfiájához, annak témáját és szemléletét is át/továbbgondolva (A tanítvány, a krónikás és az áruló. Utak A Mester és Margaritához. Pannónia könyvek, Pécs, 2001). Az utolsó, A polilógus kísérlete. Egymásra vetülő perspektívák című, rendezvény- és színházi kritikákat tartalmaz, illetve itt olvashatunk a Gilbert Edit által szerkesztett rendhagyó, A perifériáról – a centrum című, immár negyedik köteténél tartó világirodalmi sorozat koncepciójáról.

A könyv erényei közé tartozik tehát a variabilitás, ugyanakkor az írásokban jól azonosítható egy erős és jellegzetes elbeszélői hang. A szerző hivatkozásai között szerepel a hermeneutika, a kulturális antropológia, a dialógusfilozófia, a bregyajevi, szolovjovi perszonálfilozófia. Az elméleti háttér részletezése és a különböző értelmezői tradíciók előfeltevéseinek összehangolása mégsem érzékelhető hiányként. A szerző néhány „eligazító” mondata és jegyzete a szakolvasó számára lehetővé teszi a felvetett kérdések továbbgondolását, ugyanakkor más típusú olvasói érdeklődéssel is számol.

Nagyon fontosnak tartom ez utóbbi lehetőséget, hiszen a kötet több írásában is találkozunk „sikerkönyvek” szerzőivel. Főként Ljudmila Ulickaja, Szabó Magda és Polcz Alaine munkáit elemző szövegekre gondolok. Olyan (nem mellékesen) női szerzőkről van szó tehát, akiket kultikus tisztelet övez, könyvpiaci szempontból is jelentős olvasótáborral rendelkeznek, szakmai berkekben azonban nem ritka velük szemben a kritikus távolságtartás. Gilbert Edit mérlegelő, ugyanakkor a kultuszrombolás retorikáját elkerülő elemzései részletesen vizsgálják e szövegek bestseller-jellegét. Az orosz írónő első fordítója szerint Ulickaja több okból sem könnyű olvasmány: „nem felhőtlen szórakoztatás, nyomasztó események bőségesen történnek szereplőkkel, s résen kell lennie az olvasónak az indázó cselekményszövésben, ami hol a kidolgozatlanság jele, hol tudatos kompozícióé, hol megakad félúton: kísérletezik, s az eredmény felemás.” E megelőlegezett konklúziót élvezetes stílusban megírt, mindvégig „szövegközelben” maradó elemzés követi.

A Polcz Alaine-ről szóló írás alappozíciója az életműnek és az életútnak kijáró tisztelet. A respektus azonban nem zárja ki a kritikus rákérdezést: „életproblémája, hangvétele, látásmódja arra ösztönzi olvasóját, hogy ne hagyjon fel a kereséssel; hallgassa tovább és próbálja megérteni, megfejteni és egyben látni őt, s utánajárni a helyenként kihallatszó fals hang eredetének.” Ennek jegyében vizsgálja a „tanító-valló” beszédmód gyakran felboruló „kényes egyensúlyát”, s a szöveg az olvasót indirekt módon utalja vissza az önéletrajz és a napló műfaját elemző tanulmányhoz. Felmerül az a lehetőség is, hogy Polcz Alaine oktató-nevelő írásaihoz, mint poszttrauma-szövegekhez viszonyuljon.

Az írások egyszerre mutatják fel a szaktanulmányokban megszokott érvelés színét és visszáját: a tárgy, ami kezdetben mellékesnek tűnt, egy idő után fontossá válik. Az utalások között éppúgy szerepel elméleti szakirodalom, mint televíziós interjú. Másutt azt tapasztaljuk, hogy a szerző felborítja a hivatkozásokat jellemző kanonikus rendet: az egyik tanulmány hosszan és egyetértően idézi egy egyetemi szakdolgozat konklúzióját. Az is előfordul, hogy elméleti belátásaihoz éppen egy szépirodalmi szövegből nyer ösztönzést.

A dialogikusság mélyen áthatja a szerző írásait és kritika-felfogását: „Megszólalásunkkal javaslatot teszünk, elképzeljük, hogyan hat beszélgetőtársunkra ötletünk, s mindjárt reagálunk is a megelőlegezett eredményre. Nincs ez másképp (egyfajta sajátos kritikaeszmény szerint) kritikai írásainkban sem: a kritika általam vallott etikája alapján addig kell alakítanunk, formálnunk a keretet, keresni a nézőpontot, állítani a fókuszt, amíg nem találunk olyan pozíciót, ahonnan koherensnek látszik az új mű. Tudatában kell lennünk szituáltságunknak, szocializáltságunknak, iskolázottságunk természetének, ízlésünknek. Elképzelésem értelmében saját határait feszegeti a kritikus, nem elégedve meg a neki kínálkozó, az őelőtte természetszerűleg felnyíló perspektívával. Ezt felfüggesztve, ebből kilépve, a másféléhez viszonyítva is tesz ajánlatokat az alkotás elhelyezésére.” Ebben az elképzelésben megtalálhatjuk a kritikusi normarendszer állandó (tovább)képzésének igényét. Gilbert Edit könyvében azonban ez nem kizárólag kritikusi hitvallás. A saját határait folyamatosan feszegető kritikus portréja hitelessé válik, amikor a Turczi István munkáiról szóló konferencia előadásszövegét vagy éppen a Vidnyánszky Attila alkotói világára is reflektáló tudósítást olvassuk. Mindkét esetben megértő, a kritika tárgyát komolyan, s alapvetően tisztelettel kezelő kritikusi gyakorlatról van szó, amely emellett is képes megtartani a „számonkérés” gesztusát. Ugyanakkor az átfogó, a jelenségeket a maguk kulturális kontextusában kezelő szemlélet a szövegközpontú megközelítésnél árnyaltabb képet ad egy-egy szerzőről. Turczi esetében például figyelembe veszi a médiajelenlétet, a hozzá kapcsolódó retorikai és marketingfogásokat. E 2012-ben született írás így, a mai olvasó számára például érthetőbbé, ha nem is érthetővé teszi a 2014-es Prima Primissima díjátadó kulturális „botrányát”.

Gilbert Edit könyve számomra tehát több szempontból is izgalmas kísérlet. Formai és szemléleti újításai a régi magyar irodalom hagyományai felől tekintve korántsem ismeretlenek: ilyen például az együttírás, a team-munka lehetőségének fejtegetése, amelyre még a XIX. századi irodalomban is számos példát találunk. Az újdonság itt (és másutt is) inkább az újrafelfedezésben rejlik, illetve abban, működőképes lehet-e egy ilyen elképzelés más műfajokban, a jelenlegi kulturális reflexeink, előfeltevéseink mentén.