Kortárs líránk tehetséges fiatal képviselőjének, Áfra Jánosnak a 2012-ben megjelent, azóta Gérecz Attila-díjjal kitüntetett Glaukóma című debütáló kötete után az idei könyvhét egyik újdonságaként napvilágot látott Két akarat című versgyűjteménye látszólag teljesen más tematikát követ, mint az első. A Glaukómát a költő a vele készített egyik interjúban visszafejlődés-történetként aposztrofálta (lásd: www.avorospostakocsi.hu/2013/07/08/poszthuman-vizio-afra-janost-kerdeztuk), amelyben a múlt, főleg a családi kapcsolatokat felölelő múlt jelenhez vezető töréseit próbálta szereplírába „csomagolva” feldolgozni, s ahol a test sokkal inkább a fájdalom, a betegség terét képezte, mint az erotikáét. Addig a Két akarat verseiben már sokkal inkább fejlődéstörténettel – előrebocsátom: meglehetősen ellentmondásos, a testet a szerelmi vívódások hordozójaként láttató fejlődéstörténettel találkozunk.

Ahogy a kötet címe is sugallja: két akaratról, a szerelmi kapcsolatokban részt vevő felek akaratáról van itt szó. Az első kötethez hasonló tudatossággal felépített, hat ciklusba rendezett kötet első egysége, a Gyermek és póráz óhatatlanul visszautal a Glaukóma tematikájára: a szocializációt, a családi kapcsolatrendszert felvázolva juttat el bennünket az új témához, s ezáltal akarva-akaratlanul kontinuitást teremt a két kötet között. Hiszen Áfra tisztában van vele, hogy a későbbi kapcsolataink szempontjából rendkívül fontos, hogy otthonról milyen mintát hozunk. Hogy azt tovább akarjuk-e vinni, vagy sokkal inkább meg akarjuk tagadni. A Gyermek és póráz ciklus már a címével is jelzi, hogy a lírai én inkább elfelejteni, kitörölni, mintsem folytatni akarja az otthonról hozottakat: az otthoni minta bevezetőnek ugyan jó egy újfajta tematikához, de ez a póráz már nem tartható tovább – rövidre fogták, így könnyen szakad. Az első ciklus kilenc versében a lírai én elszakad halott apja emlékétől, illetve az őt talán szándékosan meg nem értő anyjától: „Hamar magával ragadt az érzés, hogy igazából máshová tartozom […] Igazából nem érdekelt, kiből, hanem, hogy miből fakad, / ami folytonosságot telepít körém, / és mindaz, ami belül még ismeretlen.” (A kivonat), hogy ettől kezdve másfajta kapcsolatok határozhassák meg az életét. S valóban: a póráz szakadása után a második ciklus, A keresés ritmusa már egy másik életszakasz, a fiatal felnőttkor párkeresési problémáira vált, ahol a sokszor még önmagát illetően is bizonytalan, eltérő családi és szociális háttérrel rendelkező felek tétova közeledése (Zajlás, Egymást szentesítik), s az e tétovasággal megnehezített esetleges továbblépés lehetősége vagy lehetetlensége: a kapcsolat létrejötte a tét. A lehetetlenségre a ciklus utolsó kétsorosa, a Holnapi feledékenység utal: „Azt súgtad, én ismerlek a legjobban. / Nem tudom, megbántad-e már.” A kötetnek egyébként is a legjavát jelentő, a lírai éntől épp jókor távolságot tartó, a nézőpontot objektívabbá tevő két-, háromsorosok között ez a darab lesz az, amely mintegy felvezeti a kötet további négy ciklusát uraló paradox fejlődéstörténetet: ahol a két akarat ütközése, a két akarat mássága miatt a felek, ahogy az Úgy volt, hogy nem volt úgy című szintén kétsoros mondja, elmakacskodják a boldogságot.

Azt, hogy mennyire nehéz az egymástól eltérő akaratokat megérteni, a másságból fakadó problémákat kezelni, talán legtökéletesebben A másik fal című vers ragadja meg: „képtelen vagyok belátni, hogy kétféle szeretet / még nem garantálja a találkozást.” Ebben a ciklusban a lírai én próbál azzal az ellentmondással kibékülni, hogy tulajdonképpen mindkét fél meg akarja élni a másikkal való egységet, a teljességet, a testi-lelki eggyé olvadást, a különböző akaratok miatt a legtöbb kapcsolat mégis áthághatatlan falakba ütközik, s a vége felé közelít: „s a falak ugyanúgy állnak tovább az élettelen nyugalomban, / rezzenések és átjárók nélkül választanak el tőled. / Már látom. Sosem volt esélyem ellenük.”

Mivel a kötet az akaratok ütközéséből fakadóan a kapcsolatok kudarcáról szól, valóban paradoxnak hathat, hogy mégis egyfajta fejlődéstörténetként értelmezhetők az egymást követő, egymásra épülő ciklusok, vagy akár egyetlen ciklus versei is – hisz minden egyes kudarcból tanul a lírai én. Megtanulja, hogyan lehet egy utolsó szexuális együttléttel lezárni egy kapcsolatot (Amikor hallgatsz), megtanulja, milyen kegyetlenül lehet szembesíteni valakit azzal, hogy már nem ő az az egy, s hogy milyen fájdalmas megélni, hogy az „ő” már mást szeret (Gyászmunka), s hogy hogyan lehet, mintegy 21. századi, de ugyanolyan könyörtelen Elbocsátó, szép üzenettel, itt Siratófal címen „kivégezni”: „De lehetsz akár az is / aminek valójában szántak: szobor, fejcsonkra csomózott érzésekkel és parókával. / Egy bábu, amire elfelejtették felszerelni az arcot. / Engedelmes kirakatbaba, becsomagolva lehámozásra váró felsőkbe, / harisnyába és miniszoknyába. / Játékkellék vagy, amit egyszer még kiállítanak a főtérre.” S hogy a kapcsolat szándékos mellőzése a másik fél részéről szintén akarat kérdése. Egy, az enyémmel ellentétes, a vég nélküli keresésbe, vagy épp másvalakihez sodró akaraté. (E vers kapcsán jegyezném meg, hogy a festészetet [is] tanuló, a képzőművészet iránt is igen fogékony Áfra János kötetének több darabját is kortárs képzőművészeti alkotások ihlették. A Siratófalat például egy szobor, Daniel Firman Lea című alkotása inspirálta. A Két akarat utolsó oldalán az olvasó megtalálja azoknak a szobroknak, festményeknek, fotóknak és installációknak listáját, amelyek ily módon segítették a költő munkáját.)

Ám miután a lírai én szenvedések árán, a kegyetlen élethelyzetek, s a további kapcsolattartás lehetetlensége árán megtanul valamit: „Elvesztesz mindenemmel vagy megtartasz / mindenemmel, az összes többi fárasztó kísérletünk / csak elnyújtja a szenvedést. Amiről sajnálkozva bár, / de lemondtál, el kell, hogy engedd, máskülönben / lassan beleég a gyűlölet a szeretet szerveibe” (Ami visszafordít), és Az önfelszámolás szabadsága című versben még az öngyilkosság gondolatáig is eljut, mégsem az önpusztítást választja, hanem a fejlődés egy következő szakaszába lép: a keserű tapasztalatok személyiségbe integrálását az újrakezdés lehetőségeként éli meg. Így a legutolsó, Aki végez című ciklusban, annak is a záró, az Akikkel majdnem egy című versében a most még bárki, de idővel azzá az eggyé avanzsáló bárki képe, azaz egy új kapcsolat, s vele két újabb akarat találkozásának lehetősége is felvillan: „De csak egy, aki több, aki bárki lehetne, mert sokakból áll, / hisz a fejemben raktam össze. Bárki, aki még senki sem, / senki, aki ott lakozhat bárkiben, talán felé törekszem.”