Ma a hazai hírfogyasztók számára dermesztő aktualitása van a fenti címkének: a homoszexualitásra felhívónak ítélt – sőt, azt mindössze bemutató – tartalmakra irányítják vele a figyelmet a kormányzati intézkedések. Tiltják a téma szóba hozatalát egy bizonyos kor alatt – amivel kellően fel is hívják rájuk a figyelmet. Frank Ildikó Ákli Krisztián rendezte befóliázott színpadán (vizuál: Kontraposzt Műhely) azonban más veszélyek merülnek fel. A színpadi jelennel egyidejűnek ható, majd a jövőbe tolódó s azt megjelenítő közlésfolyam ugyanis a kábítószer hatásait vetíti elénk. Narrációja ravaszul áttételes: dicséri azokat, majd átfordul az irány.

Egyedül, rövid, pántos fehér ruhában, talán kombinéban áll előttünk a középkorú nő, feleség, családanya, aki rossz közérzetéről ad számot, s azt enyhítendő különféle drogokkal stimulálja magát, mintegy a drog előnyeit elbeszélve és megmutatva cselekvéseiben. Interakciói közepette egyedüli játszó a színen: ki-kiszól hátulra a családtagjainak, felfelé a tetőre a lakásában tevékenykedő mesterembernek – és előre, közénk, a negyedik falon túlra ugyancsak. Kifut az első széksorokig, minket tekintve partnernek, beszélgetőtársnak, néha környezete valamely szerepét testálva ránk. Leguggol a nézők mellé drogkereső hajszájában, s van, amikor egészen a termen túlra szalad, ki a térből. Egyszer átsuhan egy feketébe öltözött, bugyolált alak a színpad mögött, a színész meg is hajol vele a tapsrendkor, ám a monodrámák nehéz és megtévesztő (néha mintha többen lennének – de nem) dramaturgiája értelmében természetesen ő, az egyetlen szereplő viszi hátán az előadást, s játssza el dialógusukat, mímelve a többi, láthatatlan karaktert is viszonyrendszerükbe állva.

Kai Hensel monodrámáját a szeptemberi irodalmi napokon, a PécsLITen nagy(számú)közönség tekintette meg a szerzővel folytatott beszélgetést követően. Az ő Welcher Droge passt zu mir? (Melyik drog illik hozzám?) című drámája alapján készült a pécsi darab (amit feldolgozó színházi nevelési keretben, valamint németül is előadnak más helyszíneken). A novemberi, magyar nyelvű, a pécsi Művészetek és Irodalom Házában megismételt produkción a fesztiválon résztvevőknél már kevesebben voltak, ám olyanok is feltűntek, akikkel ritkábban találkozni színházi eseményeken: többen a német kultúra, irodalom kutatói. Frank Ildikó a kortárs német dráma népszerűsítéséért már hosszú szekszárdi igazgatósága idején sokat tett. Ez alkalommal (az egyes előadások előtt határozottan bemutatkozó és a nézőket instruáló) Ákli Krisztián rendező, illetve Eklics Dániel zeneszerző voltak segítségére: az utóbbi a hangszerét idegesítően és kevésbé idegesítően próbálgató darabbéli, természetesen láthatatlan fiú szobájából érkező hangzásokat komponálta meg finom különbségekkel.

Hanna fátyolosan, ködben látja a világot és benne magát. Drog nélkül bizonytalan, megfelelési kényszeres, boldogtalan, frusztrált: nem tudja teljesíteni külső és belső forrásokból egyaránt elvárt szerepeit. A kábítószerek, amiket kipróbál, miután észreveszi őket a házukat felújító szakembernél, s válik tőlük rövid időn belül függővé, eleinte kiélesítik a tudatát, boldog lesz és elégedett mindennapi szituációiban. Képünkbe vágja a megtanult és kipróbált szerek nevét, összetevőit, hatásmechanizmusát, mintha orvosi könyvekből olvasná. Kivártatva következnek deklarációjában a mellékhatások, a károk, amelyeket ugyancsak felsorol és egyúttal megjelenít. Sorvadása, pusztulása, a szer nélküli állapotban fuldokló reménytelensége és életképtelensége teszi ki a játékidő második felét.

Az ideiglenesség, átmenetiség, becsomagoltság, útra kész állapot: a házfelújítás alatti várakozás szimbolikusan a javítás, javulás, életreformálás szituációja, majd a halál előszobája, aminek megtörténtével a cselekmény végződik.  Hiányt látunk és szorongást, komor vergődést, amit felvillanó eufória követ, majd szívszorító hajsza a drog és a díler után, elvonási tünetek, hazugságok és elérhetetlenség.  Elzárkózás az élet elől.

A hatvan percbe sűrített életutat a karakter a lefedett bútorok közt bukdácsolva, nekik ütközve és rájuk mászva járja be, asztalon állva, rángva kiáltja felénk vágyait, érzeteit, félelmeit. Ágaskodva győzködi magát, nekünk címezve önigazoló mondanivalóját, miközben felfedi és értelmezi vágyait, reflektál igényeire, szükségleteire, szemünk előtt végrehajtott tetteire. Hanna, a megkapaszkodni akaró, de lecsúszó nő dinamikus dikcióján és aktusain át bevonja nézőközönségét élet- és haláltusájába, ami nyomasztó élmény, de a jobb fajtából. Őszinte, kendőzetlen, gyors lefutású jelenlét, ami kompaktsága révén nem válik didaktikussá. A színpadi mű kitakarja, lemezteleníti a kéznyújtásnyira lévő illúziót. Mialatt kibontjuk, elénk tárul szorongató vallomása: kell valami, hogy szeretni tudjuk, akiket kell, hogy így szerethetők maradjunk. Arra a résre, hasadékra irányítja a figyelmet, amelyben a világhoz kapcsolódás nem történik meg organikusan. S kell az áthidaló megoldás.