Kleist kevéssé ismert (ám az utóbbi években néhány magyar nyelvű társulat által mégis elővett) A Schroffenstein család című nehezen követhető színműve a JESZ-ben színes-szagos, változatos stiláris eszközökkel élő, jól működő új előadássá lényegül, beleértett káosszal. Az amúgy is hosszú, szövevényes (itt közel 120 percig tartó) cselekmény dinamikus színészi munkát, gyors átöltözést és nyílt színi vetkőzést igénylő kavalkád, aminek egy pontján megvilágosodik a néző, ki előbb, ki utóbb. Záporoznak az információk. A neveket, viszonyokat villámgyors egymásutánban figyelmünkbe ajánló, minden értelemben mozgalmas játék okos megoldása, hogy a szembenálló családok szülőpárjait ugyanazok alakítják. Dupla főszerepet, itt is, ott is anyát és apát játszik tehát Hollósi Orsolya és György Zoltán Dávid. Azt a vakságot és tükörjátékot jeleníti meg általuk, az ő szerepkettőzésükkel is a koncepció, amely az ellenséges famíliák jellemzője: egyik sem különb a másiknál, permanensen gyanakodnak egymásra okkal, de inkább ok nélkül, az aktuális ütésváltás közepette, amit gyakran az ő megelőző csapásuk vált ki. Egyiküknek fia, a másiknak lánya van, ami előrevetíti a várható tragikus szembesülést saját privát sérelemre és jól megágyazott mi–ők tagolásra épülő világszemléletükkel, miszerint nem kétséges, ki az ellenség. Üldözési mániájuk gyerekeik elhullásából is ered, s abból az örökösödési szerződésből, ami a kihaló ágat sújtja. Nem ismerik fel, mennyire párhuzamosan működnek, hogy bosszúval terhes válaszreakciót generáló, feltárásra, kibékülésre alkalmatlan, annak éppen ellentartó viselkedésük hova vezethet.

Néhány éve nagy valószínűséggel erről a Romeo és Júlia jutott volna eszébe elsőként a kultúra átlagos fogyasztójának – ma már más is: a rémhírgyártás és -terjesztés, a manipuláció s világunk egyre fokozódó képtelensége az információ szelektálására. Itt sem tudni, mi a valós, hogy mely hiedelmeknek, nemzetségalapító mítoszoknak van ténybeli alapja. Csak az idő előrehaladtával, amikor jócskán benne vagyunk már az egyre rosszabb, egyre vadabb irányba bontakozó, lendületes visszaütés-sorozatban (ez indokolja a hosszúságot és a szünet hiányát is), értesülünk a fiatal szerelmesek tisztázó magyarázataiból, hogy az egyik oldal eredendő vélekedésének csecsemőjük elpusztításáról nincs is valóságalapja. Szép a visszacsatolás, amint a vélt elkövetőkhöz visszajut a hír e régi sérelemről, amiből azonban nem merítenek erőt, mert a szülőpárok gyűlölködő felének hála nem hagynak fel a korábbiakkal. A kitisztulás, a tudatosodás pillanatai sem blokkolják a megszokott mechanizmust. Hiába értik meg, miben állt a félreértés, otthonosabb csípőből, erőből csatározni tovább.

Folytatódik hát az acsarkodás, amely végzetes következménnyel jár. A ruhacsere és más ismert, klasszikus, identitást leplező bonyodalmak révén érkező tetőponton igazolódik be baljós előérzetünk. A lány fiúöltözetbe burkolása itt ráadásul a fiú önfeláldozó gesztusa, amivel a másikat menteni akarja. Elháríthatatlanul közelednek a felfegyverzett, valamit újfent megbosszulni készülő haragosok, akik így tévedésből éppen a legnagyobb sebet ejtik – magukon. A jó szándékú cselek, a megtévesztés is irányt téveszt, a rengeteg mendemonda, szóbeszéd, félreértés, véletlen és szándékolt torzítás harcot generál, aminek a tiszta szerelem képviselői esnek áldozatul. A nehéz érzéseket a fergeteges zene, a változatos, füsttel, csinnadrattával kombinált látvány, az eklektikus jelmezek és szervezetten kaotikus mozgás (látvány: Juhász Nóra, zene a színpadon, effektekkel: Madarász Péter) szítja és csitítja. Az intim megismerkedés, a közel kerülés, a vállalás költői pillanatainak állapotrajza – és a környezet összegabalyodó karneváli tébolya nem állnak arányban: nincs esélye a békének és a szerelemnek.

A fiatal, SZFE-n indult és freeSZFE-n dramaturgként végzett Dohy Balázs nem először nyúl valamiképpen Kleisthez, s nem ez az első rendezése sem. Ezt az indokolatlan, véres, manipulációkból ki sem látó, megelőző csapásokat indító, öngerjesztő akciósort szemlélve – neki és a remek, koncentrált összművészeti produkciónak hála zsigeri érzetünkké válik a reménytelen történelmi tapasztalat, a korlátolt ember magatartása, aki meggyőződésből aktív részese a testvérgyilkos viszálykodásnak. Vegyes: torokszorító, de szórakoztató érzés is rálátni az aréna két térfelén, egymással szemben, névre szóló székeken ülve a tomboló őrületre.

Hát így vagyunk, azóta is, ám korántsem szórakozva, katarzis nélkül.

(Fotók: jesz.pte.hu)