A svéd írónő, Elin Cullhed a tragikusan fiatalon, harmincévesen elhunyt pályatársáról, Sylvia Plathról olyasfajta pszichológiai képletet állít fel az Eufória című regényében, amely valóban elvezethetett az írónő öngyilkosságáig. Hangsúlyozom: nem elvezetett, csupán elvezethetett, hiszen Cullhed már a regénye előszavában leszögezi: szépirodalmi szöveget ír Sylvia Plathról, nem pedig valós tényeken alapuló életrajzot. Az írónőt fiktív személlyé teszi, az egyévnyi regényidőt, azaz Plath öngyilkosságba torkolló utolsó hónapjait pedig fikcióba ágyazza.

Cullhednek nem áll szándékában gyarapítani a Plath utolsó időszakáról szóló összeesküvés-elméleteket, tehát nem olcsó lektűrt akar írni, melyben a pszichológiai képlet hitelesítené a fikciót; hogy ezt elkerülje, a szerző a regény írásakor olyan motívumokból indul ki, melyek a Plath-életmű részét képezik. Cullhed – érdekfeszítő intertextuális játék keretében – Plath verseinek, naplórészleteinek, művészi képeinek újraírásával olyan miliőt tár elénk, mely képes érzékeltetni az amerikai írónő tragédiába forduló motivációit.

Ezeket a motivációkat a kiválóan megszerkesztett, ugyanakkor artisztikus regény elsősorban Plathnak a saját testéhez való viszonyából eredezteti. Egy olyan nő testképéből, aki kora gyerekkora óta soha nem lehetett önazonos, akinek életében folyamatos sérelmek érték a testtudatát. Plath – legalábbis a Cullhed megképezte világban – gyerekkorában nem lehetett más, mint édesanyja be nem teljesedett vágyainak megtestesítője, aki azt is elvárta tőle, hogy férje korai halálát is „ügyességével és lehengerlő esztétikával kompenzálja”. Meg kellett nyernie minden díjat, festenie, zongoráznia kellett, és sikereivel azt is el kellett fednie, hogy az apja meghalt. „Valami módon mind engem használtak – a fiatal, a szép ígéretet, hogy elfedje a rothadást, a halált. Nekem kellett megállítanom a halált” – a kétségbeesett főszereplő a műben felnőttként egyszerre küzd halott apja szellemével és élő édesanyja „kísértetével”. Testi értelemben akar túllépni rajtuk, ki akarja dolgozni magából a túlzott, számára testidegen elvárásaikat, hogy végre ne legyen „se az anyja lakája, se a fejfájása, se az ő eredménye”, se az apja halála okozta csorba kiküszöbölője. A szándék megvalósíthatatlanságát több minden jelzi a könyvben, például Sylvia Plath híres, Apu című verse utolsó sorának („Apu, te rohadt, végeztem veled”) vissza-visszatérte: „Rohadt apa, rohadt”, „Minden a te hibád, apa”, illetve egy újabb testtudat-deformáció: a regény helyszínén, a férjével, Ted Hugheszal közös devoni házuk kertjében Sylvia Plath – mintegy apja testébe bújva – ugyanannak a szenvedélynek kezd hódolni, mint a felmenője: méhészkedésbe kezd.

Az apja és az anyja okozta testtudatsérülést Plath – a Cullhed felállította pszichológiai képletnek megfelelően – egyetlen módon orvosolhatta: az írással. Mert egyedül az írás során, az írásba beleveszve lehetett önazonos. Ennek alátámasztására Plath egyik naplórészletét („A saját életemet kell élnem, mindig ezzel az eggyel kell beérnem. A saját életét nem szemlélheti folyton objektív kíváncsisággal az ember”) Cullhed így teremti újjá: „Az életem volt a szöveg. A bőröm, fehéren derengő csuklóm, a testem, ahogy vitt magával biciklinyeregben át Devonon. […] Én voltam maga a téma, maga a tárgy, hogy tudtam volna magamból kinyúlva megteremteni a művet? Hogyan helyezkedhettem volna el némi távolságra a tárgytól?”

Az írásban meglelt énképet, testtudatot, magát a regény címét képező eufóriát sérti meg – legalábbis Cullhed fikciója szerint – a férj, Ted Hughes, önmagában azzal, hogy maga is író. Hiszen, ha Plath úgy véli, hogy az írás tárgya bárki számára csak saját maga, a saját testében lakozó szubjektum lehet, akkor Hughesnak is a saját testét kell szavakba öntenie. Ám Cullhed fikciójában a férfinak ehhez a nő testére van szüksége. A Plath-versek vissza-visszatérő motívuma, a más húsát szaggató varjú egyértelműen Hughest szimbolizálja, akiről Plath így nyilatkozik: „én voltam a személy, akit gyarmatosítani akart, fel akart falni, el akart szállásolni, meg akart őrizni”. A nő különösen a szexuális aktusok után, a testébe hatolást, a testhatár megsértését követően érzett így: „Keményen megdugott a kanapén a hideg nappaliban, egy meleg tócsa voltam alatta, amibe beleélvezhetett. Hús és vér szaga terjengett. Spermáé. Utána mindenhatónak érezte magát. Meghódította Amerikát, kiterjesztette a saját határait, tökéletesítette a témát”. Tehát felment a padlásra: írni; ami Plathnak két kisgyermekük nevelése mellett amúgy is egyre kevésbé ment, különösen úgy, hogy Hughes jelenlétében nem tudott gondolkodni. „Megakadt a torkomon az igénye, hogy egy írni tudó, vidám lány legyek. […] A testem nem volt több reakciónál”.

A férfi akcióira felelő, reakcióvá silányult test Cullhed regényében ettől a felismeréstől kezdve vágtat visszafordíthatatlanul a halál felé. Hughes ellensúlyozására Plath az anyját hívja el magukhoz, s ezzel megint az alaptraumájánál, a szülőkről való leválási kényszer beteljesíthetetlenségénél találja magát. „Valahol azt olvastam, hogy az ember utoljára még az anyjáért kiált. Ez a halál pillanata: a halál küszöbén abbamarad a szokásos harc, hogy az ember ne tulajdonítson túl nagy jelentőséget az anyjának. Minden távolodásra tett törekvés megszűnik. És egyértelművé válik az emberség lényege: ahogy az ember kinyújtja a kezét, és azt kiáltja: »Anya«. Ez Tednek még az életemben sikerült újra és újra. Elérte, hogy kiáltsak az anyámért”.

Az anyja és a halott apja árnyékához, a férje iránti szakmai féltékenységéhez pedig hamarosan társul a szintén legyőzhetetlen szerelmi féltékenység is. Cullhed a házasságba belépő harmadik személy kapcsán is fiktivizál, ám ezt is az eddig hitelesen felépített Plath-világhoz illeszti. Azt a máig szintén találgatásokra okot adó eseményt, amikor a férj megismerkedik egy másik, egyébként férjezett nővel, Assia Wevill-lel, ismét Hughes és Plath házába helyezi, ráadásul úgy, mintha a férje végzetét maga Plath vonzotta volna oda. A regényben ő hívja meg a Wevill házaspárt vendégségbe, s amikor megpillantja a gyönyörű, házasságára veszélyt jelentő asszonyt, korábbi versének szereplőjét látja viszont benne: „ez ő, a »Három nő« című versemből, a márványméhű. Már el is felejtettem, mennyire szép. Most meg itt áll. És én hívtam meg”.

Az azonnal kialakuló viszony következményeként a regényben a szemünk láttára képződik meg A gyáva című Plath-vers is, amikor Wevill elváltoztatott hangon telefonál a Hughes-házba, remélve, hogy a telefont felvevő Plath nem ismeri fel. „Ez az ember álnév mögött / Féregként másik testet ölt. // A nő telefonon át / Férfiként adja el magát” – lüktethetnek bennünk a jelenet olvastán a Plath-költemény sorai, és az ezekben rejlő megalázottságot, a férje másik, ráadásul szintén írónőből „táplálkozását” ez a többszörösen megcsonkított, „a legközelebbi hozzátartozóitól amputált” test már végképp nem bírja elviselni. A végletekig kiszipolyozott, a szülések után csonttá fogyott testet – sugallja Cullhed regénye – valóban csak egyetlen módon lehetett „helyrehozni”, az öngyilkossággal, amely nemcsak a szülői árnyak és Ted Hughes, hanem fájdalmas módon két hátrahagyott kisgyermek további táplálását is megakadályozta.

(Bélyegkép: Elin Cullhed. Fotó: Sofia Runarsdotter / Wahlström & Widstrand)