A francia-svájci származású, német nyelven író Alex Capus a magyarul is olvasható Léon és Louise című regénye után a legújabb, Idő kérdése című művében ismét I. világháborús tematikához nyúlt. Míg az 1918-ban játszódó Léon és Louise szerelmi történet, egy férfi és egy nő háború megtépázta kapcsolatának látlelete, addig az Idő kérdése a világégés felé tartó, 1913-mal kezdődő időszak jóval kevésbé romantikus krónikája. Eltérő társadalmi helyzetű és más-más nemzetiségű emberek háborúba vonódásának napról napra dokumentált híradása, melynek köszönhetően Capus egy igen fontos ténnyel szembesít: miközben az utókor gyakran és tévesen nagy „masszaként”, azaz mindenkire, minden érintett személyre ugyanúgy ható történelmi kataklizmaként fogja fel a világháborút, ő a hősei sorsán keresztül rávilágít annak sokrétűségére és a sokrétűségéből fakadó szubjektív megélési lehetőségeire. Arra, hogy nagyon nem mindegy, valaki civilként vagy katonaként, esetleg katonafeleségként, németként, britként vagy valamelyik afrikai gyarmat bennszülött lakosaként keveredik-e a világháborúba.

Mindennek láttatása érdekében Capus egyedi regényszerkezettel állt elő: két, egymással párhuzamosan futó történetszála azáltal olvad eggyé, hogy a hősei – bár mit sem tudnak egymásról –kénytelenek ugyanazon világháborús eseménysorozat két oldalát képviselve, ugyanabban a történetben részt venni. Mindkét, kezdetben fejezetekkel elválasztott, majd – az események felgyorsulását tükrözendő – egy fejezeten belül egymást váltogató történetszál szereplői elsősorban az idővel állnak hadilábon. Ki a háború előtti békeidő megtartásáért, ki pedig a maga katonai karrierjét, érdekeit szem előtt tartva a háború sürgetéséért hadakozik, s mikor már azt hihetnénk, hogy az egyik időkezelési stratégia végképp győzedelmeskedik a másik felett, Capus annak anomáliájára is rámutat.

A történet egyik szála a német civil hajóépítő munkásoké, Anton Rüteré, Rudolf Tellmanné és Hermann Wendté, akik 1913 novemberében azt a feladatot kapják, hogy papenburgi Meyer Hajógyár dolgozóiként a helyszínen épphogy összerakott Götzen névre keresztelt hajót újra alkatrészeire szedjék, majd egy expedíció keretében eljuttassák a rendeltetési helyére, Német Kelet-Afrikába, a Tanganyika-tóhoz. S ott már olyan létesítményként szereljék össze, amely II. Vilmos császár helyiekkel szembeni gyarmatosító erőfölényét hivatott szimbolizálni. A körülbelül egyévesre tervezett – ekkor még békés – küldetést a három ember az egzisztenciája megalapozása érdekében vállalja, és nem is sejti, hogy egy év múlva – még ha vissza is térhet hazájába – már egy másik időszámítás, a háborús szerint kell élnie. A békés és civil státuszuk fenntartásának vágya oly erős a három férfiban, hogy hosszú útjuk egyik fontos megállóhelyén, Dar es-Salaamban, ahol Német Kelet-Afrika kormányzója fogadja őket, hogy együtt ünnepeljék meg Vilmos császár születésnapját, a jelenlévők közötti párbeszédről, mely szerint „hamarosan kitör a háború az európai hatalmak között”, tudomást sem akarnak venni. A nagycsaládos Tellmann például az ott hallottakkal kapcsolatban ezt gondolja magában: „Még tíz hónap, kettő már eltelt. Hamar elröppen egy ilyen évecske, kivált az ő korában. Elvégzi itt a munkáját, aztán eltűnik innen; az összes többihez neki semmi köze. A többiért ő nem felelős; tudni sem akar semmi többről”.

Ugyanekkor a szüzsé másik szálának képviselője, a brit Geoffrey Spicer Simson tengerészhadnagy, aki úgy gondolja, eddig a képességeihez méltatlan, csip-csup ügyekben kellett részt vennie, miközben – tudjuk meg a regényből – a kiállhatatlan viselkedésével és a hanyagságával nagyon is megágyazott annak, hogy mindössze „szeszcsempész halászbárkák lefülelésére fecsérelték a tehetségét”, alig várja, hogy „egyszer, valamikor valami rendkívülit vigyen véghez”. Így, amikor az újságokból megtudja, hogy Nagy-Britannia hadat üzent Németországnak, biztos benne, hogy „meg kell kapnia ama régóta áhított, becsvágya nagyságához mért feladatot”. Tehát míg Rüterék civilként a békében érdekeltek, Spicer katonaként a háborúnak szurkol, s az idő neki dolgozik: kisvártatva ő lesz a vezetője annak az Afrikába tartó, immár a fegyveres konfliktus érdekében életre hívott expedíciónak, amelyben egy ágyúnaszáddal a Tanganyika-tavon állomásozó német gőzöst – a Götzent – kell elsüllyesztenie.

A regény unikalitását tovább fokozza, hogy a Tanganyika-tó mellett is sokáig fenntartható, mesés civil életet megváltoztató háború kitörését a továbbiakban Capus színházban játszódó drámaként ábrázolja, a benne részt vevőket pedig e dráma hőseivé formálja. Az addig a szavannán legelésző vadakkal és békés bennszülöttekkel kísért, napirend szerint felépülő hétköznapokat teljesen átírja a háború: „a napkeltétől napnyugtáig tartó idő sem nap volt többé, hanem az ébresztőtől a takarodóig, illetve a kijárási tilalomig terjedő időszak”. Az összeszerelők pedig – akaratuk ellenére – „nem papenburgiak voltak immár, hanem birodalmi németek, a Götzen pedig nem épülőben lévő teher- és személyszállító hajó, hanem a Császári Haditengerészet cirkálója”, amelynek sorsa ettől kezdve Spicer kénye-kedvén múlott. Aki – a küldetése jelentőségét jócskán túlértékelve, saját világháborús szerepét felnagyítva – ettől kezdve következetesen úgy viselkedik, mint ennek a drámának a rendezője: flottája tagjainak – mint egy színházi előadáshoz – indulás előtt különleges egyen- (azaz fellépő) ruhát varrat, a Miminek és Toutou-nak keresztelt hajóival próbákat tart: „engedélyt kért a tengernagytól egy próbaútra a Temzén, valamint egy próbalövésre a háromfontos hajóágyúval”, s útja minden egyes állomásán úgy sorakoztatja fel az embereit, mint amikor a színészek egy színdarab bemutatója előtt a tapsrendet gyakorolják. S bár aki őt jól ismeri, az mindebben pusztán Spicer magamutogatásából fakadó komédiát lát, a hadnagy szempontjából a drámarendezői szerepvállalása érthető. Mégpedig az időtényező szempontjából: azzal minden pökhendisége ellenére ő is tisztában van, hogy a küldetése, „szerepe” csak rövid időre, a Götzen levadászása idejére szól, így neki ez alatt a színdarabnyi, a Tanganyikán megépíttetett kikötőjében mint „színpadán” érvényes idő alatt kell bizonyítania. Szemben a békeidőt visszavágyó, következetes, alapos munkára termett Rüterékkel, akiknek nincs ínyére ez a teátrális időkezelés. Így nem véletlen, hogy különböző hibákra hivatkozva Rüter folyamatosan ki szeretné tolni a Götzen vízre bocsátásának idejét, hisz tudja: ha kiengedi a hajót a kezéből, végleg és visszafordíthatatlanul – immár katonaként – ő is belesodródik a Spicer rendezte drámába.

A drámában való kényszerű részvétel paradox mivoltára a német sorhajóhadnagy szavai világítanak rá, amikor így fogalmaz a hajó vízre bocsátását továbbra is halogatni kívánó Rüternek: „Szedje össze magát, és figyeljen ide. Nyilván nem képzelem, hogy én itt ezzel a bábszínházammal eldöntöm a háborút. Mialatt a Marne-nál fiatal fiúk százezrei pusztulnak el, mi úgy püfögünk itt a tavon, mint aki szórakozásból hajókázik, és belga díszletcsónakokkal játszunk bújócskát. Ne higgye, hogy én örömömet lelem ebben. Húsz éve vagyok tengerésztiszt, és nem ilyennek képzeltem el a karrierem csúcspontját”. Szemben azzal az első perctől kezdve katonai fölényben lévő Spicerrel, aki ezt a küldetését tartja karrierje csúcsának, és épp ezért a saját érdekeit nézve változtatja az ártatlan bábjátékot drámává. S ebben áll a résztvevők igazi tragédiája: valódi dráma helyett egy bábjátékban, az Európában zajló háború kimenetelét semmilyen szempontból sem befolyásoló „díszletben” kénytelenek kockára tenni az életüket.

(Bélyegkép: Wikimedia Commons)