A mai magyar könyvpiacon aligha lehet aktuálisabb kötetet találni a Fedinec Csilla, Font Márta, Szakál Imre és Varga Beáta tollából származó Ukrajna története: régiók, identitás, államiság című tudományos munkánál. A kötet időszerűségét Oroszországnak az Ukrajna ellen 2022. február 24-én indított háborúja (is) biztosítja. Ám mivel ennek a rendkívül alapos, rengeteg forrást feldolgozó történészi munkának az előkészületei és az elkészítése valószínűleg éveket vehetett igénybe, a szerzők az írásakor az azóta kirobbant háborúra még nem fókuszálhattak. A háború azonban – az Előszóban megfogalmazott szerzői szándék ellenére, hogy „a történelmi régiókon keresztül kövessék végig a mai Ukrajna eredetét a középkortól kezdve” (7.) – sajnos „beszüremkedett” a kötetbe, s külön „pikantériát” biztosít neki, hiszen a Kijevi Rusz létrejöttétől 2019-ig tartó történelmi áttekintés és az ebből származó tudományos következtetések a 2022-es események tükrében más színben tűnnek fel, máshogy olvashatók/olvasandók.

Mindez persze a történész szerzők eredeti szándékának nemességéből semmit sem von le. A kötet fent említett célja ugyanis valóban rendkívül izgalmas, átfogó, egyetemitankönyv-igényű levezetésben valósul meg, amelyből megtudhatjuk, hogy a Kijevi Rusz, azaz a keleti szlávok közös állama a fejedelemségekre szakadása után hogyan került mongol befolyás, az Arany Horda fennhatósága alá, a mongol hatás megszűntével pedig a későbbi Ukrajna területét alkotó részek a lengyel–litván uralom alatt hogyan váltak egy nagyobb politikai egység részévé, miközben „a keleti szláv csoport végérvényesen több részre szakadt, megjelent a belarusz és az ukrán identitás” (84.). Azt viszont, hogy a továbbiakban a régió hogyan került a lengyel–litván állam egyeduralmát megtörendő a Habsburg és ezzel párhuzamosan – majd később kizárólagosan – az Orosz Birodalom, illetve a Szovjetunió fennhatósága alá, véleményem szerint már a mostani háborús helyzet felől érdemes olvasnunk. És ha így járunk el, a közhelynek számító, de éppen ezért helytálló és igaz „a történelem ismétli önmagát” elv nagymértékű érvényesülésének lehetünk a tanúi.

Mégpedig a terület lengyel–litván fennhatósága idején útjára indult kozák mozgalommal összefüggésben. Az ukrán etnogenezis szempontjából meghatározó, a lengyel–litván állam déli határvidékén élő, tatár és szláv elemekből kialakuló, „nehezen fegyelmezhető csoport” (154.) a krími tatárokkal folytatott 16. századi egzisztenciális harcokban formálódott ki, amelynek tagjai a 16. század végén a tatár támadások elől a Dnyeper alsó folyásához menekültek, és létrehozták a háborús köztársaságukat, a Zaporizzsjai Szicset (Hadat). Az ukrajnai kozákok kezdettől fogva differenciált társadalmi kategóriát képeztek: a mai Észak- és Nyugat-Ukrajnából, Belaruszból a Dnyeperhez menekült, a „senki földjén” letelepülő szökött jobbágyok, elszegényedett városlakók és deklasszálódott kisnemesek alkották, akiket egy ideig a lengyel király katonaként alkalmazott. Csakhogy annak ellenére, hogy a 17. században már meghatározó szerepet töltöttek be a hadseregben, a király nem részesítette őket nemesi címet garantáló kiváltságlevélben, így a társadalmi ranglétrán a lengyel nemesség alatt helyezkedtek el. Ez eredményezte az addigra vezetőjükké választott hetmannal, Bohdan Hmelnickijjel az élen az ukrán területek egészére kiterjedő, 1648-ban kirobbant lázadásukat. S bár a lengyel szejm tárgyalásokba fogott a hetmannal, egy idő után nem volt kérdés, hogy Hmelnickij „Kijev központtal egy új fejedelemség létrehozására készül” (167.). Ennek megvalósításához pedig a legfőbb szövetségesének az orosz cárt tekintette, akinek „kapóra jött” a hetman által vezetett felkelés, hiszen amúgy is régóta készült meggyengíteni a lengyel–litván államot. „A Zaporizzsjai Had vezetője 1648. június 8-án intézte első »segítségkérő« levelét I. Alekszej cárhoz, amelyben kifejezte reményét, hogy »az isten adná, hogy ő a lengyeleknek és az ukránoknak is közös pravoszláv uralkodójuk lehetne«. Ez egyértelmű utalás volt arra, hogy a Zaporizzsjai Had segítségével az orosz cár megszerezhetné a lengyel trónt” (178.). Majd 1654-ben megköttetett a híres perejaszlavi szerződés, melynek értelmében Ukrajnában a lengyel fennhatóságot az orosz kötelék váltotta fel, amiért cserébe Moszkva azt ígérte, hogy megvédi az ukrán területeket a lengyel–litván államtól és más ellenségeitől.

Számunkra a mai helyzet megítélése szempontjából az igazán lényeges az, ahogyan az oroszok és az ukránok Hmelnickij tetteihez manapság viszonyulnak. Hmelnickij függetlenedési törekvésének, az önálló ukrán állam létrehozási kísérletének megítélésében ugyanis benne foglaltatik a mai orosz és ukrán politikai törekvések közötti antagonisztikus ellentét. Az orosz történetírás egybehangzó véleménye szerint „a hetman egyáltalán nem törekedett a szuverén ukrán állam megteremtésére, hanem megelégedett egy idegen önkényuralkodó alatti fennhatóság státusával a Zaporizzsjai Had számára. Az »egyhitű« és »egyvérű« Oroszországgal végbement »újraegyesülés« a kozák vezető számára a végső cél lehetett személyes és politikai terveit tekintve” (182.). Az ukrán történetírók ezzel szemben Hmelnickijt az „ukrán Mózesnek”, „Isten küldöttének” tartják, a 17. század közepét pedig „az igazi Rubiconnak” (186.), amikor az 1648 és 1654 közötti „összukrán” mozgalommal az ukránok megtették a döntő lépést a szuverén államisághoz vezető úton.

A Hmelnickij-féle függetlenedési törekvés egymással ellentétes megítélése „köszön vissza” többször is az orosz–ukrán történelem folyamán. Az I. világháború után, 1919-ben, amikor először születik meg az önálló Ukrán Köztársaság, az ukránok a hmelnickiji hagyományokhoz nyúlnak vissza, és ennek épp az ellentétes felfogása vezérli a szovjet vezetőket akkor, amikor a szovjet tagköztársaságok, benne az ukrán létrehozásakor ismét olyan kiemelkedő orosz (!) történeti személyiségként tüntetik fel a kozák hetmant, aki az ukrán történelmet az orosz történelem elválaszthatatlan részeként értelmezi. Hiszen „Ukrajna valójában kezdettől fogva predesztinálva volt az »orosz útra«, amit a kozák hetman – kénytelen-kelletlen ugyan, de – felismert” (186.). S mintha orosz részről ezeket a szavakat hallanánk ma is…

Miközben a szerzők részletesen tájékoztatják az olvasót arról is, hogy a későbbiekben a cári fennhatóság alá került hetmanátus intézményét az egyes cárok mennyire engedték szabadjára, azaz hogy milyen jogokat, illetve privilégiumokat adományoztak vagy épp vettek el az önálló állam vezetésére igényt tartó hetmantól, a jelenlegi háborús helyzet felől olvasva a kötetben még egy „a történelem ismétli önmagát” jelenséget fedezhetünk fel. A hetmanátus Dnyeper menti kettészakadásának történetét megismerve értjük meg, hogy a bal parti részek, azaz a keleti területek miért voltak mindig sokkal jobban kitéve a cári függésnek a jobb parti, nyugati részeknél, amelyek, amíg Lengyelország háromszoros felosztása meg nem történt, sokáig lengyel fennhatóság alá tartoztak. Miközben a déli terület, a ma is puskaporos hordónak számító Krím-félsziget már Ukrajna 1991-es függetlenné válásakor is – az ukrán államon belül ugyan, de – autonómiára törekedett. A Dnyeper bal és jobb parti részei, valamint a krími térség orosz cári birodalomnak vagy a szovjet államnak való behódolása vagy épp kevésbé függő helyzete pedig a most dúló háborúban szintén visszaköszön: a kötetben felvázolt történelmi folyamatok teszik érthetővé, hogy az orosz vezetés miért tekint teljesen másképp a keleti, nyugati és déli ukrán területekre, amikor céljainak elérését hangoztatja.

A kötet aktualitása tehát a most folyó háború megértése szempontjából is megkérdőjelezhetetlen, még akkor is, ha ennél fájdalmasabb aktualitást nagyon el se lehetne képzelni.