Azokban a napokban ők tényleg úgy érezték, kissé naivan persze, hogy sikerült vérontás nélkül elérniük azt, amiért a magyarok az életüket adták. Egy fiatal költő a Nowa Kultura hetilap szerkesztőségében, aki nemrég fejezte be moszkvai tanulmányait, épp Jugoszláviába készült. A „magyar október”, ahogy a lengyelek szeretik nevezni, egyik percről a másikra fontosabb helyszínné tette Budapestet, ide kellett sürgősen delegálni valakit, hogy tudósítson. A szerkesztőség tagjai közül egyedül a Belgrádba tartó Wiktor Woroszylskinak volt útlevele, tehát rá esett a választás. Így került Budapestre a lengyel segélyszállítmányt hozó első repülőgéppel 1956. október 29-én.

Az államhatárok akkor – legalábbis ezen a tájon – mást jelentettek, mint manapság, még a blokkon belüli, barátinak nevezett országok közt sem volt szabad határforgalom. De az 1927-ben született Woroszylskinak már gyerekkorában meggyűlt a baja a határokkal, hisz azt a kelet-lengyelországi Grodnót (ma Fehéroroszország), ahol világra jött, 12 esztendős korában előbb az oroszok, majd a németek szállták meg, végül a Szovjetunióhoz csatolták. A német megszállás alatt a grodnói gettóból is meg kellett szöknie, hamis papírokkal asztalosinasnak álcázta magát, 1947-ben a Szovjetunióból is repatriálnia kellett, igaz, ezt az új rend lelkes híveként tette, így aztán oda még vissza is ment, a Gorkij Intézetben tanult, e három moszkvai esztendő azonban már kijózanítóan hatott rá. Igazi fordulatot mégis a budapesti út hozott az életébe. Ez az igazi „fejbeni határátlépés”, amely később a demokratikus ellenzék soraiba vitte, noha tíz évig – elsősorban taktikai okokból – még párttag maradt. Csak 1966-ban, amikor a filozófus Leszek Kołakowskit, aki számon kérte a hatalmon 1956-os ígéreteit, eltávolították a varsói egyetemről és emigrációba kényszerítették, adta vissza ő is, többedmagával a párttagkönyvét.

Woroszylski Magyarországi naplója kivételes kis remekmű. Egyrészt helyszíni riportként, közvetlen élménybeszámolóként, amely köti magát a tényekhez, a történtekhez, ahhoz, amit a szerző a saját szemével látott, ma tényirodalomnak mondanánk (a magyar ügyet vizsgáló ENSZ-bizottság egyedül ezt használta forrásmunkaként a vasfüggöny mögötti publikációkból); másrészt hamisítatlan írói látásmódja miatt. Lidérces kandeláberek az Országházban, kivilágított, hatalmas szoba, ahol a kormány dolgozik, és ahol vágni lehet a cigarettafüstöt, lázas tekintetű diákok, a forradalmat éltető kommunisták, a városból kivonuló szovjet tankok, golyó lyuggatta házak, útburkolatból föltépett macskakövek, betört kirakatok, bennük érintetlenül hagyott áru. Majd a novemberi „furcsa háború”, a „hosszú, komor, csúnya” Csepel, a kiégett Kilián-laktanya, üszkös romok, egy mellékutcában szétlapított, arctalan rongybabaként, alvadt pép fejjel a győztes hadsereg elhullt katonái. A pár szóval felskiccelt életképekben is, a történelmi találkozások (Lukács György, Losonczy Géza, Dudás József, Szigethy Attila, Déry Tibor) pillanataiban is emberek, sorsok, drámai történetek zajlanak e naplónak álcázott tudósítás, vagy inkább e rögtönzött jegyzetnek álcázott irodalmi karcolatok lapjain. Woroszylskinak egy-két szó vagy gesztus elég ahhoz, hogy a kor levegője megérintsen köznapi hőseinek megnyilvánulásaiból.

Szerepel a műben maga Gömöri György is, aki most A határ átlépése címmel ezt az új verses-prózai Woroszylski-kötetet összeállította, igaz, ott csak név nélkül, „fiatal magyar egyetemistaként”, aki a tudósítót kalauzolja a forradalmi napok dzsungelében. Az eredeti Magyarországi naplót, amelynek első darabjai annak idején még megjelentek a Nowa Kulturában, bár a Gomułka-rezsim megmerevedésével egy idő után betiltották, még a nyolcvanas évek elején Kerényi Grácia lefordította, szamizdatban ki is jött. Majd 1994-ben újra, legálisan, az 56-os Intézet és a Századvég közös kiadványaként, ekkor már a szerző által időközben hozzáillesztett több utószóval együtt, amelyek ékesen tanúsítják, miféle „fejbeni határátlépést” művelt benne a forradalmi Budapest. Ráadásul egy életre barátságot kötött Gömörivel is, aki hamarosan Oxfordban, majd Cambridge-ben lelt új hazára (és aki most a kötet függelékeként megírja kettejük több évtizedes kelet-nyugati könyvküldő-könyvcsempész szövetségének fordulatos históriáját), Kerényi Gráciával is, aki nagyban hozzásegítette a magyarul csak álmában megszólaló költőt, hogy Kosztolányi, Radnóti, Pilinszky avatott tolmácsa legyen.

De ami ennél is fontosabb, a magyar epizód Woroszylski egész költői útját, világképének alakulását meghatározta. Igazából ezt kívánja Gömöri, immár fordítóként is, a jelen válogatás nyíltan-burkoltan politikai verseivel bemutatni, egyébként a költő magyar nyelvű debütjét adva így kezünkbe. Amiben ott van 1956 őszén, itt-tartózkodása alatt írt Budapest-verse, a Város, a Nagy Imre kivégzése után született Ítélet, majd az Azok, A te mindennapi gyilkosod – amelyek arra reflektálnak, hogy Alekszej Szurkov a Szovjet Írószövetségben Woroszylskit nevezte gyilkosnak Magyarországi naplója miatt –, de a magyar eseményekhez csak közvetetten kapcsolódó Történelmi korrekciók is, Oszip és Nagyezsda című Mandelstam-verse is, A határ átlépése vagy a Fiatal oroszok 1989-ben is. Ennél is fontosabb azonban, hogy az emlékező, vívódó, sóvárgó költő lírája után a kötet második felében újraolvasva budapesti diáriumát, e karakteres karcolatok sajátos személyes töltetet kapnak. Le sem tagadhatja, hogy a történelem azokban a napokban kivételes lelkiismereti kötelmet testált rá: az elesettek és az áldozatok igazának kimondását. Költészete tanúsítja, hogy 1996-ban bekövetkezett haláláig ezzel a tudattal élt.