Miłosz „naiv költeménye”, a Világ címet viselő versciklus 1943 tavaszán keletkezett. Lengyelországban – és különösen Varsóban, ahol a költő ekkoriban tartózkodott – ez az időszak a háború, a szovjet és német megszállás borzalmait újabbakkal tetézte. A németek március huszonkilencedikén kezdték el föltárni az 1940-ben Katyńban lemészárolt 22 000 lengyel hadifoglyot rejtő tömegsírokat. A vizsgálat eredményeit április tizenkettedikén tették közzé. Hét nappal később, tizenkilencedikén megkezdődött a varsói gettó felszámolása, ami a gettólázadás kitöréséhez vezetett. A harc és a mészárlás május kilencedikéig folyt Varsó szívében. A gettó életben maradt lakóit Auschwitzba deportálták. A lengyelek élete sem volt biztonságban a megszállt Varsóban. Egymást érték a „łapanká”-nak nevezett utcai razziák. Az utca két végét lezárták, és az ott rekedt járókelőket összefogdosták. Az ellenállás akcióira válaszul túszként kivégezték vagy a legjobb esetben németországi kényszermunkára hurcolták őket. A háború alatt egymillió-egyszázezer zsidónak számító személy (köztük négyszázharmincezer magyar és háromszázezer lengyel) mellett száznegyvenezer „nem zsidó” lengyelt deportáltak Auschwitz-Birkenauba. Az utcára kilépni is életveszélyes volt, de be kellett szerezni az ennivalót. Csak a szövetséges államok polgárai és a haditermelésben foglalkoztatottak úszták meg baj nélkül az igazoltatást. Miłosz két évvel korábban papírok nélkül érkezett Varsóba. Egy gimnáziumi osztálytársa felesége szerzett neki igazolást arról, hogy Praga városrész egyik gyárában dolgozik. Ennek értéke azonban viszonylagos volt – elég lett volna utánanézni, hogy szerepel-e a foglalkoztatottak névsorában.

Miłosz nem vett részt tevőlegesen az ellenállásban, a „Sztuka i Naród” költőinek akcionizmusa és ideológiája egyaránt idegen volt számára. Fiatal életek értelmetlen eltékozlásának tartotta akcióikat,[1] és ezzel nem volt egyedül. De részvétele a titkos vitakörökben és tanfolyamokon, írásai illegális megjelentetése is elég lett volna ahhoz, hogy Auschwitzban végezze.

Meglepőnek tűnhet, hogy ezen a történelmi mélyponton, a legnagyobb egzisztenciális szorongattatás közepette, a helyzet borzalmasságát pontosan rögzítő versciklus[2] közvetlen szomszédságában vetette papírra „naiv költeményeit”.

Egyes értelmezői szerint a gyermekkor boldog kisvilágának felidézése a figyelem elterelésére szolgált, segített ép ésszel túlélni a kor felfoghatatlan szörnyűségét. A dolog azonban alighanem bonyolultabb, Miłosz pedig nagyobb szabású költő ennél. Igaz, a ciklus első darabjaiban (Út, Kertkapu, Tornác, Ebédlő, Lépcső, Képek) a hajdani litvániai nemesi udvarház[3] helyszíneit látjuk viszont, ugyanazt a tárgyi és kulturális környezetet, amelyet a szerző önéletrajzi írásaiból, nyilatkozataiból ismerünk. Az első jele annak, hogy itt a boldog múlt felidézésénél többről lehet szó, a nézőpont, a beszédhelyzet sajátos volta. Nem a visszatekintő felnőttet, hanem a gyermeket halljuk. Helyesebben – mint látni fogjuk – egy gyermeket. Az ő érzés- és képzeletvilágába belehelyezkedve látunk és tapasztalunk mi is. Igen, Miłosz itt lép ki először a közvetlen alanyi pozícióból, és szólaltat meg versében egy personát. Ez természetesen a jelentésszintek megkettőződését eredményezi. Megjelenik a költőtől addig idegen irónia. Néhány eltérés az életrajzi tényektől ugyancsak elmozdulást jelez a fikció felé: a versekben húg és báty szerepel, holott Czesławnak öccse volt, Andrzej. Az apát itt még gond nélkül azonosíthatja az olvasó Aleksander Miłosz út- és hídépítő mérnökkel, aki fiatalkorában Szibériában vadászgatott, és a sarkkörön Fridtjöf Nansennel, a híres sarkkutatóval is találkozott.[4] De már a könyvtárszobában mágusként látjuk viszont, titkos tudást rejtő nagy könyvben lapozgat, „bűvös igéket mormol fojtva, csöndben”. A ciklus következő darabjában (Apa igéz) ő beszél, és a rejtélyességet fokozza, hogy nem tudjuk – a vers feltűnően szórványos értelmezései sem térnek ki rá –, ki lehet a megidézett-megigézett bölcs. Ha ugyan valóságos személy.

A litvániai udvarház is mágikus átalakuláson esik át: ablakából kozmikus távlatban látjuk Európát (Az ablakban). A nézőpont észveszejtő sebességgel mozog: a közelítés-távolítás olyan dinamikus térszerkezetet rajzol ki, amely a mai műholdas térképeket juttatja eszünkbe, a látványt magyarázó (és tekintetünket irányító) apát pedig demiurgoszi dimenzióba emeli (Apa magyaráz).

A következő két darab (Példázat a mákról, Bazsarózsák) a kozmosz után a mikrokozmosz felé bontja meg a gyermekkori helyszínt. A mákszemeken álló házikók és a bazsarózsákban lakó bogarak a gyermeki képzelet jellegzetes termékei, de az idegen jelenlét szorongató sejtelmét is hordozzák. Az idillt az is kikezdi, hogy nem tudjuk meg, mit gondolt – és mondott ki hangosan – az anya a bazsarózsában lakó bogarak láttán. Más sebességgel múló idejük mindenesetre az olvasó számára is az elmúlás képzetét idézi föl, ahogy a szilárdnak hitt világ ingatagságát a hol hangosabban, hol halkabban hallatszó kutyaugatás, amely világunkat a lengő mákgubóhoz teszi hasonlatossá.

A látszólag egyszerű mondatok mögött néha bonyolult szerkezetek rejlenek. A gyertyával lefelé tartó anya árnyéka fölszalad a lépcsőn, és „megküzd a szörnyeteggel egymagában” (Lépcső). A villanyfénynél felnőtt nemzedékek már nem ismerik azt a neki-nekilóduló árnyékvilágot, amelyet a mozgó, kézben hordozott fényforrások – gyertyák, mécsek, petróleumlámpák – keltenek életre egy szoba falain és mennyezetén.

Az idilli képeken minduntalan átüt egy másik valóság: a gyerekek „háborús világot” rajzolnak, „nagy hajók közt egy süllyedő naszádot” (Tornác), a lecsapott pille a könyvben ábrázolt római harci szekérre hull, amely „vonszolja magával / A hőst, a feje kőlapokon reccsen” (Képek).

Újabb meglepő fordulat: a Szent Pál-i erények meghatározása három versben (Hit, Remény, Szeretet). Megint olyasmi, ami része ugyan a gyermeki világnak, és beleillik abba a naiv vallásosságba, amelyre az idős költő is gyakran fog hivatkozni, mint az elidegenedett és atomizált modern élet ellenszerére – ugyanakkor újabb távlatot nyitva a metafizika magasába emel. A korintusiaknak írott első levélből ismert három teológiai erény[5] olyan leírásával találkozunk itt, amilyennel még aligha volt dolgunk, és igencsak távol áll a reálisan létező egyház erőszakos-érzelgős hitbuzgalmi szemléletétől. Miłosz nem csupán a tomista filozófiában való jártasságát bizonyítja itt,[6] hanem azt is, hogy a legbonyolultabb, legelvontabb összefüggéseket mindannyiunk hétköznapi tapasztalatára visszavezetve képes megvilágítani.

A következő négy darabban ismét litván tájakon járunk: Żmudź esteledő erdejében a vadonban tévelygő ember ősi szorongását éljük át a két gyerekkel. Az erdő más, idegen létek otthona: megint egy megkettőzött, ambivalens világ, amelyből az apa-mágus fog kivezetni minket.

A ciklus utolsó darabja (A nap) összefoglalás és visszamenőleges magyarázat, sajátos ars poetica: a rejtett igazság, a lényeg, a transzcendens, érzékfeletti tartalmak közvetlenül nem elérhetők: a konkrétumok megismerésének és szemlélésének – a részletek megbecsülésének – kerülőútján juthatunk csak el hozzájuk.

A mű 5/6-os osztású szillabotonikus (szótagszámláló-ütemhangsúlyos) sorokból áll, amelyek ötödfeles jambusként is értelmezhetők, illetve azt imitálják. A magyar változathoz az utóbbit választottam. Tekintve, hogy a magyar vershez szokott fül az 5/6-os osztást amúgy sem érzékeli, a cezúrához nem ragaszkodtam szigorúan.

A sorvégek – két kivétellel – ereszkedő lejtésűek, ami a lengyelben természetes (a hímrím ritka, illetve keresett hatást kelt, egyszótagú szavak kellenek hozzá), a magyar fül számára ellenben monoton benyomást kelt. Ezen nem változtattam, mert a monotónia az idillikus idő lassúságának és a mítosz álló idejének egyaránt megfelel. A váltakozó típusú rímek olyan mozgalmasságot eredményeznének, amely a műtől mindenképpen idegen.

(Bélyegkép: Czesław Miłosz / Nobel Foundation archive)