, és ez engem már csöppet sem zavar. Holott volt idő, hajjaj! Mert mik voltunk? Négy-öt kicsinyég túlkoros kicsi Rimbaud. Összefogom magamon rongyos versem. És persze mindegyikünk rimbaudabb volt a többinél. Vagy legalábbis én. Csak a magam nevében beszélhetek. Ezt is azóta tanultam meg. Mert akkoriban még nem kicsit zavart volna, hogy a jobb szavak stb. nem az enyéim. Hanem nagyon.

Versengtünk, és mégis évekig sülve-főve együtt voltunk. Lvov-Kertváros kies hajókabinjaiban laktunk, nem messze egymástól, álmaink másfélszobás műanyag kilincsei csüggedten fénylettek, de mi nem csüggedtünk. Ittunk és beszélgettünk éjszakákon át. Az ünnepelt egyszer ülve aludt a konyhánkban. Évekig egy volt a munkahelyünk is. Ráadásul pont akkor álltam munkába, amikor a szerkesztőség térre néző helyiségeit tatarozták. A későbbi pingpongszobába szorultunk be mindannyian, íróasztalom karnyújtásnyira állt az ünnepeltétől. Így olvasgattuk a beküldött sok szép dilettáns verseket a transzmisszionárius felügyelete alatt. Barátok lettünk. Óvatlanul, mert nem tudtuk, hogy a fiatal költők, néhány borzasztó kivételtől eltekintve, inkább csak összeverődnek, összeveri őket a közös frusztráció, a rettentő hézag ismeretlenség és elismerés között, mely mint a szövőnők vízisíelése, oly messze van. Viszont ténylegesen költővé válni, ha egyáltalán, egyes-egyedül lehet és kell. Előbb-utóbb kiderül, hogy mindenki magánkórista.

És bizony nem tudhatja az ember, hogy mikor kerül szárazdokkba, illetve hogy fellobogózott hajója alól mikor zsilipelődik ki a víz, nem tudhatja. Maradjunk a közlekedésnél: látnom kellett, és belátnom nagy nehezen, hogy az ünnepelt lett menetté, és belőlem lett menetrend. Egy lett menet, egy lett menetrend a fültérképen.

Aztán az ünnepelt egy ideig úton-útfélen kosztolányizott. Elég hosszú ideig. Akkoriban, az apokaliptikus nyolcvanas években, ez volt az a hagyomány, amelyre szégyen nélkül hivatkozni lehetett. Egyúttal – persze utólag – szolidaritást vállalni a tényleg méltatlanul mellőzött újholdasokkal, akik egyszersmind a megalkuvást nem ismerés lovagjainak számítottak. (Lovatlanul lovagi torna. Utólag sajnos kiderült, hogy mindenki megfordult Aczél Györgynél.) Elég az hozzá, hogy Nemes Nagy Ágnes babitsozását a fiatalok kosztolányizásnak hallották. Ez engem például hidegen hagyott, az ünnepelt részéről pedig mindig idegesített, az önfélreértés pregnáns esetének tartottam. Hol volt ő, már az Angyalstoppal, Kosztolányitól és az Újholdtól! Mérföldekkel előrébb (vagy oldalrább) járt.

Aztán az ünnepelt Budapestre dezertált, a transzmisszionárius meghalt, és nekem látnom kellett, nagyobb tét is van, mint hogy a vizet leeresztik. Nyakamba szakadt, nyakamon maradt az ország legfontosabb irodalmi folyóirata. A rimbaudozásnak befellegzett.

*

Pécs pedig úgy ragyogott, mint egy szétgurult hőerőmű.

*

Most ugrottam egy nagyot, és itt folytatom: a becsvággyal pedig az a helyzet, hogy mire odérünk, jobbára bennünk fogy el. És ha a pirosbronz alkonyatban kürtölni kezd a lélek tükre, és egy kicsivel nagyobb rálátás nyílik az életünkre, mindennél fontosabb lesz élni, mielőtt az is elfogy. Azt hiszem, azt remélem, az ünnepelt is így van ezzel. Igaz, nem könnyű élni, éppenséggel prompt nehéz. Hisz az élet nem talajtorna, de viszont felemáskorlát.

Így hát nincs más hátra, mint köszönetet mondani neki az együtt megivott sörökért és borokért.

A barátságért.

A délig tartó pingpongmeccsekért.

Az átbeszélgetett éjszakákért. Az irodalomról persze. Néha másról.

És most még éljünk egy kicsit. Élni fogunk. Végre?

(Fotó: Valuska Gábor)