1999-ben az év egyik legkomolyabb költészeti teljesítménye Szijj Ferenc Kéregtorony című vékony könyve volt, mely hat darab, római számmal ellátott szöveget tartalmaz. A hol szigorúan szerkeszett, hol töredékes, asszociatívan áramló szabadversek analitikus környezeti leírásokba rejtik a tragikus események szenvtelen rögzítését, a báty, az apa és az anya halálát, s utóbbi őrületét. A kötet fülszövege a IV. rész 2. szakaszának záró mondata: „Abból lett ez a kegyetlenség.” Nem véletlen, hogy az egyöntetűen pozitív kritikai fogadtatás egyik visszatérő jelzője is a „kegyetlen” volt. Keresztury Tibor például Jelenkor-beli kritikájának címéül is a Kegyetlenül kifejezést választotta. „Kegyetlen könyv a Kéregtorony, sötét, szomorú és mélyen kilátástalan” – írja a recenzens, majd így folytatja: „nem enged a csábításnak: nem adja meg a műélvezet drámai katarzisát”. A Kéregtorony ereje a le- és a körülírás igényét hordozó, ugyanakkor az emlékezés töredékességét is felvillantó mondatokban rejlik. Szijj mondatai ritkán válnak líraivá, ahol viszont megteszik, ott emlékezetesek maradnak. A kötet VI. része Utolsó napló címmel az 1999. februári Jelenkorban olvasható. A vonatkozó rész rendkívül hatásos, és arra is rávilágít, hogy miért szokták Szijj Ferenc költészetét – Margócsy István nevezetes megkülönböztetésében – az úgynevezett mondatpoétika kiváló példájának tartani. A tagmondatok összefűzése, az egymásból burjánzó látvány- és gondolatelemek nehezen idézhetővé teszik e lírát, miközben lenyűgöző sűrűségük nagy fokú koncentrációra is készteti az olvasót.

A „szárnyra kelt víz és a mélybe hulló fény / között” játszódó „álomkémiai egyesülés” kiválóan szemlélteti a Kéregtorony lírai erejét. A könyv végéről származó részlet továbbá arra is rávilágít, amit leginkább csak közhelyként szoktunk emlegetni: Szijj Ferenc költészete fiatal költők immár nemzedékeinek szolgál referenciapontként. A mostanában „biopoétikának” nevezett irodalomtudományi hívószó egészen összetett példáját mutatja fel az idézett részlet (a versbéli én pozicionálásáról, a látás vele összefüggő fenomenológiai jelenségéről vagy a jólformált próza költészetté avanzsálásáról nem is beszélve).

Az 1997. decemberi számban olvasható szakasz a Három napló címet viseli. Tudható, hogy a szerző naplórészletekből alkotta meg a Kéregtorony anyagát. A könyvváltozatból viszont a „napló” műfaji kódja ugyanúgy kikerült, mint a folyóiratközlés alcímében található „rétegszöveg” megjelölés. A vers egyébiránt a kötet nyitószövege is. Az első szakaszban az autót vezető beszélő benne ragad a pillanatban, amelyben egy idős házaspár megy át előtte a zebrán. A leírás ridegségébe a szerző költészete kapcsán ritkábban emlegetett humor is beszűrődik, akár fekete humor, akár irónia formájában, illetve jól megfigyelhető a rögzített karakterek háttértörténetének fókusza. Megismerkedésük elképzelt forgatókönyvei ugyanazt a funkciót töltik be, mint a második szakaszban olvasható magyarázatkeresés. A beszélő egy bádoggal befoltozott korhadó fa látványához rendel különböző teóriákat, míg a harmadik szakaszban az állandóan a temető mellett parkoló taxiból indul ki. A „Meleg volt a motorháztető, / mint egy korhadó fa belseje” hasonlatában ráadásul egyértelműen össze is érnek a különböző látványelemek és a hozzájuk tartozó hipotetikus eszmefuttatások, melyektől a fantasztikum sem idegen: „A lakatlan szigeteken tényleg már csak / taxisok élnek, meg akik őket kiszolgálják” típusú fantazmák a naplóírás, s rajta keresztül az emlékezés szélmalomharcának ironikus manifesztumai. A Kéregtorony pedig a rendszerváltás óta született magyar verseskötetek egyik legjobbika. Érdemes újraolvasni.

A szöveg teljes egészében itt olvasható.

(Fotó: Szilágyi Lenke)