(1) Milyen könyvet olvastál legutóbb, hogy tetszett?

Egy elég különös könyvet olvastam, a minap értem a végére, Saád Katalin Hálóban címmel írt háromkötetes családregényét (Napkút, egybekötve közel 800 oldal), én magam is ott vagyok benne álnéven, elég ellenszenves epizódfigura (mit várjon az ember a volt feleségétől), kulcsregény, csupa kreált név, ám a figurák jól felismerhetők, mintha naplót olvasnék vagy dokumentumot, magával ragad, kimondottan olvasmányos opus, a katolikus Új Ember és a Saád család históriája; erről nem illik persze kritikát írni, de tény, hogy az elmúlt hetekben, ha csak pár percnyi időm volt, ezt a könyvet vettem kézbe. Anno egyetemistaként szenvedélyesen izgattak a harmincas évek ún. neokatolikus mozgalmai, lapjai, az egykori lázadó fiatalok, akik szembefordultak egyházuk feudális-konzervatív, status quót védő vonalával, noha a korszak vérmes politikai viharaiban maguk is követtek el ballépéseket. Erről akartam írni a diplomadolgozatomat, de a hatvanas években szó se lehetett róla. Saád Béla, aki a háború után a nyíltan ateista nyilvánosságban helyet taposott az Új Embernek, nem ebből a körből jött, ő a Nemzeti Újságnál volt színikritikus, a Donnál haditudósító, közel állt a korszak kormányzati trendjéhez, későbbi gyakorlati idealizmusa nem is volt több, mint hogy mindenáron életben kell maradni, így őrizte meg sokáig alkuképességét a pártállami funkcionáriusokkal szemben, hogy a végén mégis belebukjon a lap megfiatalításába. Ott kezdtem a keze alatt a pályámat, botrányos módon egyből beleszerettem a lányába, felmondtam, ami ebben a könyvben kissé másképp fest, de nem erről akarok beszélni, megírtam már. Saád Béla ellentmondásos és paradox figurája nélkül nincs katolikus sajtó a pártállami időkben, mai utódai többnyire mégis úgy tesznek, mintha a világon sem lett volna, ahogy a harmincas-negyvenes évek hullámveréseit, Mindszenty- vagy a Barankovics-féle Demokrata Néppárt szerepét is szeretik elmismásolni vagy elferdíteni. Saád Katalin regényt írt, a fikciót dokumentumokkal keverve, könyve apológia is, leszámolás is, ahogy egy tollforgató gyermekhez illik, aki rajongott is, szenvedett is az apjától. (És akkor még ott az anya, a Vígszínház Ódry Árpád keze alól kikerülő ifjú csillaga, Kiszely Ilona, aki hamar otthagyja a színészi pályát, és a kilencvenes évek színházművészeti lexikonában nincs is benn a neve, bár Enyedi Sándor később beteszi a határon túliak lexikonába, noha nem ott lenne a helye.) A Hálóban, úgy tűnik, nem akar többet, elmesélni e családi és közéleti regényt, nyilván szubjektíven, mégis hitelesen, de több ennél. Tanúságtétel a magyar közelmúlt egy olyan szeletéről, amelyet egyelőre mintha nem akarnánk tisztán látni.

(2) Melyiket tartod az idei év legjobb magyar és világirodalmi kötetmegjelenésének?

Nádas Péter: Világló részletek. Olvasom, olvasom, mit mondjak, elképedek, egyre jobban, amikor az első kötetet becsukom (nagy pillanat!), már ki merem mondani: isten bizony nem hittem, hogy egyáltalán lehet ilyen könyvet írni. Olyan ez a könyv, mintha személyesen nekem írták volna, megszólít, mélyen, nagyon érzékeny ponton. Bevallani az életet nyilván más, mint vallomást tenni, ez maga a művészi tett. Vagy inkább így: bevallani az embert, aki vagy. Erről szól ez a könyv. Mintha Nádasnak nem is lenne más lehetősége, mint regényt írni, amelynek hőse maga a szerző, aki emlékiratait írja (vagy írná), analizálja magát, a világot, amibe beleszületett, olyan dolgokra emlékszik, amelyekre nem emlékezhet stb., stb. Magyarán ami maga a képtelenség. És mégis megírja, itt van, kézzelfogható, olvasható, megtette. Ez volt az én olvasói rögeszmém, vágyképem. Világéletemben efféle szomjúsággal vettem kézbe a legkülönbözőbb könyveket, hogy egyszer rátalálok. Itt-ott felfedeztem a nyomát, a csíráját, az ígéretét, mit mondjak, annak idején Proust is ezzel bűvölt el. Nyilván nem a fikció vagy nemfikció a döntő kérdés. A regény nem attól regény, hogy fikció, hanem hogy élet. Ebbe a Nádas-regénybe pedig minden további nélkül beleférnek a hős, azaz a szerző emlékiratai, elemzései, dokumentumai, minden, ami nem regény. Az élet se regény; ennek csak a fordítottja áll, ha áll. A tét valójában az, tartod-e magad ahhoz, amit úgy mondok, hogy bevallani az embert, aki vagy. És kész. Egy nagy író, akit különösen rejtőzködő alkatnak ismertem meg (igazán csak A Bibliából, ebben a naiv ifjúkori remekműből olvasható ki a Világló részletek, e profán életgyónás ígérete), itt most, élve mesterségbeli vértezettségével, megmutatja magát. Lélegzetelállító. Az életmű csúcsa. Mintha mindannak, amit emberileg, szakmailag, gondolatilag bejárt, amit megírt, ez a Mű adna végső értelmet. (És ezért hagy hiányérzetet bennem a befejezés, mert az „csak” emlékirat. Azaz hogy mégsem. Hisz ez a hiány is része e nem mindennapi írói aktusnak, hát elfogadom.)

A kérdés második felére nem tudok válaszolni, csak adósságaim vannak. Itt van előttem Roberto Bolaño 2666-ja és a Jancsó Júlia fordításában Prousttól a Swannék oldala, nem olvastam még, tőlük várom a legtöbbet.

(3) Idén mi volt számodra a legfontosabb, legemlékezetesebb művészeti élmény (koncert, film, színház, kiállítás)?

Már alig-alig jutok el színházba, moziba, de Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjét nem hagyhattam ki. Időközben a film világsiker lett, Borbély Alexandra a legjobb európai színésznő. Annak idején ún. színészportrékat írva, épp az ilyen színészi alakítások ejtettek rabul, amelyekre az alakítás kifejezés nem is illik, hisz az a végletekig vitt színészi odaadás a káprázatos benne, amivel rányitja a szemem az ember sorsára és sorsszerű kiszolgáltatottságára. Filozófiája van. Utóvégre ez a film egyedülálló pontossággal – majdnem azt mondtam, tudományos egzaktsággal – beszél arról, mennyire ki van szolgáltatva az ember a saját testének, „a húsnak”, utóvégre (ráadásul!) a vágóhídon vagyunk. Holott minden teljesen életszerű, természetes, magától értetődő a vásznon. Enyedi Ildikó két nagyon súlyos emberi esetet szembesít, két magába zárt (autista?) embert, aki társra vágyik, de csak falakat tud emelni maga köré. A hús rabjai? Dehogy. Mert a saját kiszolgáltatottságom végső felvállalásától akár a legreménytelenebb falak is leomolhatnak. Mintha azt mondaná c’est la vie, és megteheti, megvan hozzá a maga bölcs iróniája. Katartikus, felkavaró, gyönyörű dráma. Ez az én filmem, boldog vagyok, hogy láthattam.

(4) Melyeket tartod az év legfontosabb publikációinak a Jelenkor folyóiratból és/vagy a Jelenkor Online-ról?

„A Csaba utcán egyszer estefelé jöttem haza, és egy öreg házaspár jött az enyhe emelkedőn fölfele. Véletlenül teljesen üres volt az utca, és a járásuknak az esetlegessége, és egyáltalán az öregség megtestesítése olyan fokú, olyan intenzitású volt, az alakjuk hátulról, a formájuk, a lépésük, mozgásuk, hogy majdnem a lélegzetem elállt” – meséli Mészöly Miklós Szörényi Lászlónak 1979-ben a Film kapcsán, amelyről nem is akar beszélni. És elmondja a lényeget. Az öregasszony, aki „tízezer éves hallgatásban” él a férfivel, egyszerre megszólal: „Emelni a lábat!” Ebből lett a Film. Szörényi rádiós interjúja, amit az MTVA archívuma őriz, és ami a februári szám legfantasztikusabb anyaga, eredetileg afféle pályakép akart lenni, de messze több annál: az a Mészöly kap szót benne, aki a hetvenes-nyolcvanas években oly sokat jelentett nekem, és nem csupán nekem. Mindig úgy szólalt meg, hogy mélyebben, élesebb szemmel… igen, hogy a lényeget meglelni sosem rutin, mindig expedíció. Végül ebben az értelemben volt emlékezetes a hetvenéves Balassa Péter örökségét kereső összeállítás a nyári dupla számban, Turi Tímea miniesszéje, aki Kertész Imréből érti meg a nagyanyját (május) vagy Konrád György emlékkép-mozaikja (Játszma, március), hogy csak a legfontosabbakat említsem. Sőt, a Jelenkor Online 30/30 játéka is, ami a megszólalókra nem könnyű terhet rótt, és persze sok benne az esetlegesség, az olvasónak mégis felettébb tanulságos.

(Fotó: Dér Asia / Gerőcs Péter)