Milyen könyvet olvastál legutóbb, hogy tetszett?

Legutóbb Horváth Viktor A vers ellenforradalma című könyvét olvastam, mely mindamellett, hogy ragyogó és szellemes kézikönyv, minden „pedagógiai” túlzása ellenére hatványozottan vitaképes látlelet is a líra és az irodalom mai helyzetéről. Meggyőzően beszél arról, hogy a szöveg teremtésére szánt belső munka kispórolhatatlan az irodalomértésből: a „reagálás szakmái”, a kritika, az elemzés sokszor inkább elhallgattatja a nyelvet, mintsem megnyitná a teremtő folyamatok előtt. És valóban, nem elég perverz-e, hogy manapság lehet irodalomból doktorálni anélkül, hogy az illető képes lenne összeütni egy hexametert vagy egy szonettet? Miért hiszünk jobban annak, aki beszél róla, mint annak, aki csinálja? Hogyan lehetséges, hogy a reagálás szakmái gyakorta szinte nevetség tárgyává teszik azokat a belső tudósításokat vagy reflexiókat, melyek a szöveggenezis felől vagy a léttapasztalás kelepcéiből érkeznek, és kiszolgáltatják a szöveget vagy a sémamintázatokat saját szervidegen elképzeléseiknek? Ha nem is mindenben értek egyet Horváth Viktorral (és – újraolvasva – korábban feltett kérdéseimet is legalább részben visszaszívnám), abban mindenestre egyek vagyunk, hogy az az „akcióprogram”, amit könyve kínál, lehetséges és épeszű alternatíva.

Melyiket tartod az idei év legjobb magyar és világirodalmi kötetmegjelenésének?

Szeretem Kertész Imre könyvét (A végső kocsma), mert kíméletlenül átlát a „vegetatív automatizmuson”, és pontosan térképezi fel az életerőnek álcázott haladéknyerési stratégiákat. Ez dermesztően szép, és a létfenntartó gyávaság beismeréséhez vezet. Szeretem Lanczkor Gábor Folyamisten című regényének első fejezetét: zseniális, szinte Pasolini regényeit idéző gesztus, ahogy a programozott létezés során elvesző ártatlanságban rejlő mintázatokat kirajzolja. Szeretem Oscar Wilde Dorian Gray képmása című regényének cenzúrázatlan változatát, mely magyarul Dunajcsik Mátyás fordításában jelent meg: Alan Hollinghurst és Will Self (Dorian) regényeinek Wilde-kultusza most már számunkra is „érthetőbbé” vált annak ellenére is, hogy a cenzúrázottság korábban sem fedte el előlem a regény vágymintázatait. Az előszó a szöveggenezisről is pazar látleletet ad. 2014 amúgy is Wilde-év volt számomra: a szlovák Ľubica Čekovská Pozsonyban bemutatott Dorian Gray-operájára világszerte felfigyeltek, s magam is többször megnéztem. Szeretem Billy Collins verseit – noha magyar kötete egyelőre nincs. Arisztotelész című költeményét Robert Maggio kórusműveként hallottam először, aztán örömmel tapasztaltam, hogy egyre több verse olvasható magyarul – Collins, úgy tűnik, Kőrizs Imrében megtalálta a maga magyar alteregóját. Szerettem Térey János Átkelés Budapesten című könyvének hangulatát: az elbeszélés költői tisztasága és természetessége az antik szerzők letisztultságával vetekszik. Örültem Gerevich András, Villányi László, Jász Attila, Turi Tímea, Németh Zoltán és Vida Gergely verseskönyveinek – ezekről vagy írtam, vagy szándékozom bővebben írni. „Nyolcadik főbűn a kimértség” – vetette papírra Serestély Zalán Feltételes átkelés című könyvében – neki pl. szintén hálás vagyok ezért a sorért.

Melyeket tartod az év legfontosabb publikációinak a Jelenkor folyóiratból?

Bevallom, nem olvastam végig minden számot, bár ez a mentegetőzés felesleges is, hiszen ha végigolvastam volna, akkor se tudnám megnevezni a legfontosabb közlést, mert egyszerűen nem így jár az agyam. A legfontosabb a pulzálás, hogy élő nyúlhat élőhöz, hogy számítani lehet valamire, ami egyáltalán fontos lehet. Szerettem Nádas Péter Üledékes szószedet című versének kérlelhetetlen és szinte „versellenes” logikáját, Orcsik Roland Vilin Konjic című versének finom tündérkedéseit, Gerevich András Határidő című, megrázó halálversét, Krusovszky Dénes A fiúk országa című elbeszélését, Selyem Zsuzsa Kertész-esszéjét, Jankovits László frappáns írását Janus Pannonius Feronia-verséről.

Szilvay Máté szép Varga Mátyás-kritikáját alaposan megmargójegyzeteltem: öncélúan, persze, bennem is lappang egy Varga-olvasat Sciarrino Luci mie traditrici című „Gesualdo”-operájának kérdésirányai felől. 

Melyik szöveget tartod a legemlékezetesebbnek a Jelenkor honlapjáról?

Szeretem az interjúk lassan kibomló spontaneitását, a Rabelais-fordításról szólót különösen élveztem, pl. amikor Csordás Gábor lezserül kijelenti, hogy „szerintem az irodalomelmélet történeti konstrukcióinak nagyobbik része nem több puszta szemfényvesztésnél”. Kedvelem az efféle keresetlen bölcsességet.