Mielőtt rátérnénk a versre, hadd kérdezzek meg valamit, ami nagyon foglalkoztat. Nekem az a tapasztalatom, hogy nem kevés különbség van aközött, ha egyszerűen elolvasunk egy verseskönyvet, illetve ha olvasáskor a kritikaíráshoz szükséges agymunkát is elvégezzük. Te az utóbbi időben sok verseskötettel kerültél kritikusi minőségedben is intenzív kapcsolatba. Hogyan hat ez vissza a költői működésedre?

Ideális lenne erre a kérdésre azt válaszolni, hogy a két típusú olvasás technikája annyira másmilyen, hogy azonnal el is különül egymástól, hogy a két tevékenység töltete és „módszertana” eleve előirányozza a megnyugtató távolságtartást. Közelíteni kell a kettőt, és az is nyilvánvaló, hogy a közelítés csak egyirányú lehet, mert ha a kritikai szemléletmód iránya lenne a meghatározó, akkor az önbizalomvesztett alkotó talán egyetlen sort sem írna le. Marad tehát a fordítottja: én a verseskötetekről való írást szívesebben nevezném empatikus esszének, mint hagyományos értelemben vett kritikának. A hibák, a problémás helyek kipécézése (bár ezeket a magam horizontjából látni szoktam) kevéssé érdekel, mint az, hogy az adott szerző hol mond valami izgalmasat, mikor zökkent ki a megszokásból, mikor mutatja meg egyedi fénytörésben a szavak árnyékát. Persze, nagy luxus egyetlen remek jelzős szerkezet öröméért elolvasni egy egész verseskötetet. De ahol egy van, ott rendszerint akad több is. Kerényi Károly első feleségéről mesélik azt az anekdotát, hogy egy műtét alkalmával, amikor helyi érzéstelenítésben részesült, és hallotta a latin terminusokkal kommunikáló orvosokat, kijavította a helytelenül használt nyelvtani alakokat. Attól, hogy kijavítjuk a grammatikát, az ugyan a műtét lényegét nem érinti, de nem is mellékes, hiszen kifejezi és modellálja az emberben működő rend- és harmóniavágyat (és az elleplezett félelmet és a kiszolgáltatottság miatti zavart is). Ha pontos és helyes a terminus, akkor talán a műtét is pontos és sikeres lesz. A kritikus is kicsit ilyen, ha csak a „terminusokhoz” ért, de konkrétan operálni nem szokott. Bár igaza van, de azért, valljuk be, kissé idegesítő.

Viszonylag könnyen jut eszembe olyan vers a halászatról, amely a tevékenységet az idilli természet megfigyeléséhez köti (például Zelk négysorosa, az Alkonyi halászat), vagy általában az idilli élethez (Po Csü-Ji klasszikusa, a Szabó Lőrinc fordításában olvasható Halászkunyhóban töltött éjszaka után ugrik be), ám olyat nem ismerek, amely a Hálózenéhez hasonló részletességgel tudósítana a halászat folyamatáról. Honnan az ötlet?

Nagyon szépek ezek a párhuzamok! A fő hatás azonban nem irodalmi, hanem zenei, konkrétan Einojuhani Rautavaara finn zeneszerző első zongoraszonátája, mely a Krisztus és a halász címet viseli.  A zeneszerző vallomása szerint egy német nyomat ihlette a címadást, mely nyári villájában függött a zongorája fölött. A darab végképp nem mutat szakrális jegyeket, inkább szenvedélyesen naturalistának mondanám, hal- és tengerszagúnak, földközelinek. Tavaly Helsinkiben kirándultunk, a Seurasaari nevű sziget a hagyományos finn építészet és életmód jellegzetes épületeit és tárgyait mutatta be. Ez a furcsán nosztalgikus néprajz először hidegen hagyott, majd a táj és a tárgyi kultúra bizarr összhangja, a természettől eltanult formák és rendszerek összjátéka egyre inkább a hatása alá vont. Rengeteg csónak, bárka, halászkellék, háló került a szemem elé, elképesztő változatossággal. Mint egy zeneműben a témavariánsok.

A természet korántsem problémamentes háttérként van jelen a versben: a halászok haltetemeket, roncsokat gyűjtenek. A roncsok ráadásul többértelműek, a haltetemek mellett játékba hozzák a hajóroncsokat és a természetes vizekbe dobott hulladékokat is, ami izgalmas társadalmi spektrummal bővíti a verset. Az utolsó jelentéskör mögött tudatos döntés áll vagy a vers (és az olvasó) önakarata?

A pusztulás természetességének a tudatosulása elkerülhetetlen, ahogy az előbb is céloztam rá, ugyanakkor a természeti analógiák nyomán megalkotott emberi találmányok nagyszerűségét is jelezni akartam. Perdix egy antik alak, a görög–latin hagyomány szerint például a halgerinc analógiájára találta fel a fűrészt. A pusztuló haltetemből teremtett egy emberi eszközt a képzelete. Egyébként a nevezetes Daidalosz unokaöccse volt, aki féltékeny lett rá a találmányai miatt (a körzőt is Perdix találta fel), és lelökte egy sziklabércről. A zuhanó Perdix, ahogy a neve is mutatja, madárrá, konkrétan fogollyá változott. Ez a rettenetes és izgató mozgás lét és nemlét, lét és máslét között kivételesen vonzó. A halászat ma talán még összetettebb kaland: ma már nem számolhatunk az antik természet idilljével (a vers közvetve a halászidillek ókori és reneszánsz hagyományára is céloz), de vége a romantika szabadító természetkultuszának is, nincs tiszta természet, csak sérült, szennyezett, kontaminált, szabályozott. Már talán Finnországban sem.

(Csehy Zoltán fotója)

A verselés rendkívül pontosan illeszkedik a második strófától mozgalmassá váló verstémához. Az írás mely pontján dőlt el, hogy aszklepiadészi strófában szól majd a vers? Már az első jegyzet ebbe a formába kívánkozott?

Igen, ez így képződött meg az ideák világában: ez részint az említett szonátával való polemizálás miatt alakult így. Szabályos rendszert akartam, de nagyon muzikálisat, szabályos hálót szőni, mely felfogja a zsákmányt és a hulladékot is. Rautavaara műve romantikusan mozgalmas, a három tétel más-más szerepet tölt be. Engem leginkább a mű közepe, a 3/8-os és a 2/8-os ütemekkel való játék fáradhatatlan lendülete nyűgözött le. Ez a dinamikus áradás, ezért is válik a vers végül bizonyos értelemben ijesztően hedonistává. A halászat a kiszámíthatatlanság kalandja, ahogy a vers is.

A vers az első aszklepiadészi strófát alkalmazza, melynek kis aszklepiadészi sorait metszet osztja ketté. Egyedül a záró versszak első sora töri meg ezt a szabályt, a vers egyetlen szentenciózus része. Már az első változat írása során adta magát a megoldás, vagy utólag rendelted a ritmusjátékot a dikciót tekintve is unikális mondathoz?

Nagyon szép megfigyelés! Igen, akartam itt egy töréspontot, egy ritmikai meglepetést. A görögök nem tartották a metszetszabályt, de a latinban Horatius óta szinte kötelező. Ez a visszatérés az ősibbhez, a nyersebbhez itt versdramaturgiai megoldásként kínálkozott az antik elégiában kötelező szentencia „megroppantásához”.

(Csehy Flóra fotója)

Megkapó a vers néprajzi szókincse: az istráng, a gereben, a fék és a rudazó asszociációs köre kimondottan olyan érzést kelt, mintha valamifajta dédelgetett vágyról lenne szó: a kihívásról, hogy milyen versbe és formába lehet illeszteni ezeket az erőteljes, hangzásukban néhol a gereben gyönyörűségét, néhol az istráng brutalitálását hordozó kifejezéseket. Sokáig hordoztad magaddal ilyen céllal a szócsokrot, vagy kimondottan ennél a versnél tűnt fel?

Ez nyilvánvalóan összefügg a helsinki szigetlátogatással is, elkezdtek érdekelni a terminusok, hogy minek mi lehet, lenne a magyar megfelelője. Aztán, persze, a néprajzon diadalt arat a poézis, mert az kerül a versbe, ami hangzatos, ami rejtélyes vagy asszociatív, ami zenei. És akkor a néprajznak annyi. Egy mértékes sor vagy strófa belőlem egészben szokott kihasadni, mint egy zongorafutam. Aztán legfeljebb áramvonalasítom. Az időmértékes versnél el kell érni azt a muzikális állapotot, amikor a forma megnyílik, és mint egy halászháló magába fogadja azt, amit sikerült kifogni a nyelvi tengerből.

(Csehy Zoltán fotója)

Nem csupán verstani értelemben feltűnő a végletekig átgondolt versritmus. Az első versszak nyugodt tónusát a második és harmadik strófában intenzitás követi, majd a zárlatban a háló merülésével és a roncsok gyűjtésével jut látszólagos nyugvópontra a vers. Azért mondom, hogy látszólagos, mert a „túlfűtött iram” olvasás után is lüktet az olvasóban. Sokat bíbelődtél a zárlattal?

Egy antik strófa az utolsó szótagig szervezett rendszer: persze, lehet lazítani, de én nem igazán szeretem a lyukas zoknit, a sérült hálót vagy a lötyögős bugyogót. Az első strófa még próbál idillikus látszatot kelteni, a halgerinc kicsit rémítő, de még az is hangszerré alakul, mint a Kalevalában. És aztán a helyzet tarthatatlanná válik, továbbszőhetetlen, nem elegáns szőttes lesz a végeredmény, hanem a pragmatikus, célelvű kötél. A háló meg valami a kettő között: szőttes kötelekből, csomókból és lyukakból. Mint egy vers, amely felhozza a mélyből a sérüléseket, a roncsokat.

Más címötleted volt esetleg? A Hálózene olyasfajta természetes címnek tűnik, ami a vers zárásakor azonnal a szerző eszébe jut, és nem is kell máson gondolkoznia…

A kötél összeköt vagy megköt, a háló fenntart vagy rabul ejt. A versforma szigora is szabályosságot követel. Rautavaara zenéje is háló, sőt a lélekhalászatra is céloz. De ami a hálózatosság egyik legszebb példája számomra, az El Kazovszkij egyik rendezői ötlete volt. Ő egy bizonyos, de korlátozott mozgásteret engedélyező kötélrendszerrel kötötte össze a színpad szereplőit. Ha egy színész megmozdult, vagy látványosabb gesztusra ragadtatta magát, vagy a szerepe szerint radikálisabb mozgást hajtott végre, akkor az összes többi is mozdult, hiszen kénytelen volt mozgással reagálni a mozgásra. Ez a kötélrendszer a fejemben az antik strófa kötélrendszere, mely fenntartja az egyes elemek mozgását és dinamizálja az összeköttetéseket.

(Bélyegkép: Napunk / Vladimír Šimíček)