Bő három éve a Litera Nagyvizitben a következőt mondtad: „Nem bízom abban a költészetben – most megint mintha kezdene divatba jönni –, amelyik csak tematikusan működik, de versnek nincs megcsinálva.” Mi a bizalmatlanság oka?

Akármelyik művészeti ágat veszed, a téma mindig másodlagos. Nem mondanám, hogy egyáltalán nem számít, de a művet művé a megcsináltság teszi. Lehetnek szép gondolataid, pláne élményeid, de a nagy elődökkel, a költészet élő folyamatával – és ha szerencséd, nagy szerencséd van, a jövővel – a megcsinálás fog ezernyi szállal összekötni. Pro és kontra, mondanom sem kell.

A verseidtől egyáltalán nem idegen sem a szexualitás, sem az obszcenitás, ilyen súllyal és koncentráltan viszont még talán nem írtál egyikről sem. Körülbelül húsz éve olvasom nagy kedvvel a verseidet, a kevés újat és a régieket egyaránt, sok szempontból tartom igazán szabadnak őket, de ez a fajta szabadság tényleg meglepett. Milyen körülmények között született a vers?

Vicces, de a koronavírus-járványnak köszönhető. Ősszel elkaptam egy enyhébb változatot, tíz napig tartott, de magas lázzal és heves ízületi fájdalmakkal járt. Feküdtem, de aludni nem tudtam. A láz és a kialvatlanság kábulatában félig-meddig kikapcsolódtam a világból. Viszont bekapcsolódott valami bennem. A telefonomba jegyezgettem, eleinte összefüggéstelenül. Aztán ahogy újra és újra visszatértem ezekhez a töredékekhez – valójában ők tértek vissza hozzám –, elkezdték megtalálni a helyüket, összekapcsolódtak, sarjadni kezdtek. Viszont éppen elegem volt a retorikusan felépített darabokból, úgyhogy nem engedtem túlságosan összefilcesedni őket. Ügyeltem arra, hogy különálló darabok maradjanak. Hát így. Valami véget ért, és a láz hozzásegített, hogy magam mögött hagyjam.

A rövid, számozott részekből álló verseknél adja magát a kérdés: egy lendülettel írtad meg az első verziót vagy több etapban? És miután elkészült az első szövegváltozat, sokat változtattál rajta?

Nem tudom, sorrendben hányadik töredékként bukkant föl a „Babitscsal / kutyapiccsal” rím, de rögtön tudtam, hogy ezzel megtaláltam az egésznek a hangvételét, a többi töredéket úgy kell igazítanom, összekötnöm és továbbszőnöm, hogy ebben a fekvésben maradjon. Nem tudom, beugrik-e, hogy Esterházynál, a Kis Magyar Pornográfiában van egy jelenet, amikor a kis Babits a nagymamájával bújócskázik a szekszárdi szőlőskertben, és kicsúszik a száján, hogy „i-picsa-pacsa”. Én kevésbé szemérmesen szerepeltetem a mestert, mármint Babitsot, és a helyszín is más. Én jól emlékszem arra, és régóta szerettem volna felhasználni valahol, hogy a hatvanas évek elején még tényleg kaszáló volt a Tettye alsó része, mint nyilván akkoriban is, amikor Babits gimnazistaként ott megfordulhatott. Derékig érő fűben játszottunk Lippay Gyuri (Fitusz) barátommal, akinek az apja, Lippay Antal olimpikon volt, és rövid hosszútávfutói pályafutásom alatt foglalkozott velem. (Fitusz azóta már az égi kaszálókra költözött.) Teheneket pedig két házban is tartottak a Tettye utcában, valahol a Cserző köz táján.

A cím szépen összefogja a tíz részt, miközben úgy sejtem, hogy nem volt könnyű megfelelő címet adni a szövegnek. Volt más ötleted?

A véletlenül megtalált pajzánság adta meg, mint mondtam, az alaphangot. Balzac Pajzán históriáira gondolok. Ami pajzán, az nem feltétlenül erotikus, viszont feltétlenül az erotika körül forog. Úgy értve, hogy az erotika kárvallottja, balekja is vagy. Vagy lehetsz. Vagyis ez az élet meghatározása. A „vigasságok” később jött, sokáig kerestem valamit, ami a pajzánságot némi fanyarsággal fűszerezi. Az egyik darab egyébként még gúnyt is űz a magát komolyan vevő erotikus irodalomból.

A vers néhol egy pajzán road movie-ra emlékeztet, néhol időn és téren átívelő karneváli jelenetek sorára, miközben irodalmi, történelmi, politikai és életrajzi utalások széttartónak látszó szövedéke is. Bátor szövegről van szó, hiszen a sokféle kulturális kontextus könnyen szétzilálhatta volna a verset. Felmerült benned ez az eshetőség? 

Sok versemnek rosszat tesz a kusza kulturális kontextus. Abban az értelemben, hogy az utalások és áthallások nem jönnek át az olvasatba, és ettől a vers szegényebb lesz, vagy érthetetlenebb. Magyarországon van egy viszonylag magas átlagműveltség, ebben lefőzzük a nyugat-európaiakat. De meg is elégszünk ennyivel, sőt tetszelgünk benne, így aztán az igazi műveltség sokkal ritkább, mint a boldog Nyugaton. Mondok egy példát, van egy verscímem, Dömi Sex Tina. Senki, de senki nem vette észre, hogy ez a versformára utaló célzás: a vers valóban egy fél (franciául ‘demi’) sestina, vagy latinosan sextina. Emiatt aztán a vers nem is működött. De én ezen nem tudok segíteni. Rejtő Jenővel szólva, nem lehet minden utalás mellé közlekedési rendőrt állítani: arra ügyelni, hogy az olvasónak – akit ráadásul nem is ismerek – melyik jön be és melyik nem. Az utalások nem direkte, mondhatni szépészeti céllal kerülnek a szövegbe. Minden vers egy kulturális szövedékbe ágyazódik, abban keletkezik, ezt a szövedéket az utalások, rájátszások, allúziók, formai és egyéb előzmények alkotják. Ha szétzilálják a versemet, hát sajnálom, de nem tehetek semmit ellene.

Ezek után rá kell kérdeznem a konkrét utalásokra: Abd el-Malik a szunniták kalifája volt a 8. században, Jacques Brel a hatvanas évekbeli sláger, a Marieke szerzője. A Marieke és a Szent Máriák erős áthallása miatt Marie karakterének azonosítása kevésbé motivált, első olvasásra kényelmesen megelégedtem egy számomra kézenfekvő asszociációval: Apollinaire egyik szerelme, a Mirabeu-híd múzsája Marie Laurencin volt, a „Marie az árkon át” szósor pedig vonzza a Mariana-árok hangalakját, amelynek mélységéről ebben a kontextusban könnyű a penetrációra gondolni. Mindeközben biztos vagyok benne, hogy Marie másra utal, Cinzia pedig abszolút vakfolt. Hogy kerültek a versbe?

Vegyük sorjában. Abd-el-Malik több is volt. Itt az egyik córdobairól van szó a kettő közül, arról, aki Abd al-Rahman emir hadvezére volt, és 733-ban betört a frank birodalomba. Valóban a Rhône partján vívott egy győztes ütközetet – ami frank nézőpontból persze vereség volt. Kudarc a Rhône partján egy barbár erővel szemben – az egész vers erről szól a maga finom – pajzán – módján. Ha ismered Brel sanzonját, akkor eszedbe juthat, hogy ez a „marík-marík-marík” úgy hangzik, mint az ágyrugók nyikorgása szeretkezés közben. A Szent Máriák pedig nem más, mint Les-Saintes-Maries-de-la-Mer (Tengeri Szent Máriák), egy fürdőhely a kis-Rhône torkolatánál. A nyugat-európai romák és szintik búcsújáró helye, ugyanis az ottani templom alagsorában őrzik Sainte-Sara fekete szobrát, akit a védőszentjüknek tartanak. Búcsúkor a szobrot körbeviszik a faluban, és őrült flamenco-zene szól minden sarkon. A harmadik Marie nem más, mint a Montaigne által is említett Marie Germain, egy hermafrodita, akinek egy sövény átugrása közben bújt elő a pénisze – vagy a túlméretezett csiklója, ki tudja. Montaigne írja, hogy a lányok a környéken az ő példájára hivatkozva óva intik egymást a széles terpesztéssel járó mozdulatoktól. Mellesleg a folytatás már nem ilyen vidám: Michel Foucault a Collège de France-ban tartott 1975-ös szemináriumán sorol fel számos 17. századi esetet, amikor szerencsétlen hermafroditákat halálra ítéltek és máglyán megégettek. Az egyiknek, egy roueni hermafroditának, véletlenül szintén Marie volt a neve, Marie Lemarcis. A lányok férfivá változása más tekintetben – és ide tartoznak Shakespeare férfi álruhát öltő hajadonai is – a nők reneszánszban kezdődő – és a férfiak által nyomban durván megtorolt (boszorkányégetések, querelle des femmes stb.) – emancipációjának metaforikus kifejeződése. A Cinzia pedig csak egy olasz név, ha már a darab a Róma-Römertopf szójátékra épül. Volt egy olasz asszony, akivel Rómában is voltam, de nem ez a neve, és nem róla van szó. Senkiről sincs szó, ez egy vers.

Az „öncélú szex” politikailag terhelt szókapcsolata telitalálat. Természetesen kapcsolódik hozzá a „jobb hely” életrajzi utalása is. A harmadik szakaszban lévő nemváltást szintén könnyű a magyarországi politikai diskurzushoz kötni, ahogy a kilencedik rész kolostor-utalása is hozzárendelhető az itthoni álkeresztény retorikához. Hogy emlékszel vissza? Már az írás kezdetekor előtted volt, hogy erős politikai tartalma is lesz a versnek vagy az alkotási folyamat közben alakult így?

Annyi a politikum ezekben, hogy muskátlis hazámban eluralkodott a nyárspolgári szorongásokkal járó álszenteskedés. Nincs semmi alapja, se a Bibliában, se az életvilágban, mégis olyan szilárd, hogy, mint látjuk, akár politikai hatalmat is lehet alapítani rá. Nem én csinálok politikát a szexből, hanem a leigázott média! Az elnyomó hatalomnak politika a szerelem, alaptörvénnyel akarja szabályozni, agyrém! Az agymosott híveknek fogalmuk sincs a vágy természetéről. Je m’en fous, mondja a francia, fütyülök rá, finomít a magyar: igen, fütyülök ezekre a fajankókra – én egy sokkal hatalmasabb urat szolgálok.

A 10. rész egészen sűrű: a „csihadj” archaizmusából, a „párás vágat” rendkívüli érzékiségén át a csikló „fejének” meghökkentő képéig tart. Képi-fogalmi hullámvasút, miközben az egész versre jellemző megnyugtató jambikus lejtés érvényesül benne. A verselés, a retorika és a zárórím egészen váratlan asszociációt indított el bennem, formailag a Francia fogoly utolsó négy sorát idézte fel. Ez persze nagyon szubjektív, tartalmilag egészen másról szól a Pajzán vigasságok. Arra mégis kíváncsi vagyok, hogy a költői tekhnében rögzült négyes, ötös, ötödfeles jambuson kívül van valamilyen konkrétabb formai előképe a versnek?

Weöres Első szimfóniájának részlete járt a fejemben: „Öreg csont, ifjú csont, rajta-rajta-rajta”. És persze ifjúkori mesterem, Csorba Győző kései szerelmi költészete is ott volt előttem. Azért lett (maradt) ennyire össze- és visszafogott, mert rájöttem, hogy le fogja zárni ezt a kis ciklust. Ami, ugyebár, a defloráció tapasztalatával kezdődik, és a fiatal lány által elutasított öreg szerető fájdalmával végződik – még ha ezt a fájdalmat önirónia fűszerezi is. Egyszerűen arról van szó, hogy ami elkezdődik, az bizony véget is ér, ne ábrándozzunk. Illetve valaki más majd újra átéli és továbbmenti: a csikló kis feje ezt jelenti be.

(Fotó: Anne-Marie Kenessey)