Az utóbbi két évben sok versed jelent meg a Ritka események gyűjtőcím alatt. Ciklusról vagy készülő kötetről van szó?  

Készülő kötetről van szó, de készülő kötetről ugye babonából nem beszél az ember, tehát innentől, ha nem veszed rossz néven, a kötet egésze ügyében mellébeszélek.

A 2020-as nyári duplaszámban szintén hat darab ritka eseményről olvashattunk, az utolsó kettő direkt módon utalt a címre is: A világ legritkább eseményeiben a beszélő álmában végignézi, ahogy kettétörik egy tangóharmonika, az Élménybeszámolóban pedig egy öregotthonban tart valaki diavetítést élete két legritkább eseményéről. Ez önmagában többféle verset feltételez, a folyóiratközlések pedig színes beszédmódot mutatnak: szerepverset éppúgy találunk, mint leírót, a pár soros szövegek mellett hosszabbakat is olvashatunk. Hogyan született a ciklus ötlete?

Valamikor a kilencvenes évek legelején olvastam valahol, hogy a „csillagvilágmindenségezés” irodalomelméleti szitokszóként szerepel up-to-date-ben utazó tudósoknál. Rögtön el is játszottam a szóval A nagy salakmező című kis kötetem egyik versében, egy elhagyatott, külvárosi utca leírásakor (az angyalföldi Kassák Lajos utca és az egyik keresztutcája, a Botond utca akkor még külváros volt, még a Lehel piacon is túl). Összehoztam a kozmikus és az utcai dimenziót, a beláthatatlan nagyságot és a kézzelfogható kicsiséget, amelyek így együtt amúgy az irodalom eredetét jelentik, de abban a konkrét szövegben talán csak az egyéni és közönséges létélményben felfedezhető beláthatatlan súlyt akarják érzékeltetni.

A világ legritkább eseménye, mint ez az említett versből kiderül, a xenon 124-es izotópjának bomlása, ami az univerzum életkorának billiószorosa. Ezzel együtt említek meg egy álombeli eseményt, ami valós eseménynek feltehetőleg szintén elég ritka. Olyan ritka dolgok ezek, mintha nem is a mi valóságunk (világmindenségünk) eseményei lennének, hanem valami számítás, programozás, kitaláció eredményei lennének, alternatív álom, egy sokadik dimenzió, ahogy egyébként az ember néha érezheti magát.

A verseket elsősorban a Ritka események cím fogja össze, ugyanakkor a karakteres atmoszféra mintha egy fiktív és abszurd tér elemeiként (eseményeiként) mutatná őket.

Az előbb említett beláthatatlan súllyal is el lehet játszani, hogy tehát milyen formában jelentkezhet egyénileg, és milyenben társadalmilag. Alapvetően változatos formában. Sajnos a közösségi létélményben én alkatilag hajlamos vagyok inkább csak a fiktív és abszurd dolgokra figyelni, de azt is vállalom, hogy a személyes tér is tele van ilyen fiktív és abszurd dolgokkal, sőt még fiktívebbekkel és abszurdabbakkal is akár.

Az Érzés című vers végén nincs kimondva, hogy minek a kihalásáról lehet szó. Volt esetleg korábbi szövegváltozat, amely konkrétan jelölte az eseményt?

Nem, hát van az a tudományos kifejezés, hogy „kihalási esemény”, amely egyrészt jótékonyan eltereli a figyelmet a kisebb méretű, akár egyedi és személyes kihalásokról, másrészt érzékelteti egy valós vagy fiktív érzés súlyosságát. Itt is egy tűhegynyi helyen szerepel együtt a kozmikus és a testközeli perspektíva.

Az Ennyi az életben a hiedelem és az őrület irracionalitása jelenik meg erős vizualitással. Melyik képből indult ki a szöveg? A kályhacső ütögetése égett belém leginkább, de nem merek tippelni...

Én inkább a száraz babra tippelnék, de most már nem tudom biztosan. Ezek ilyen helyettesítő dolgok, valami helyett valami teljesen mást csinálnak rituális jelleggel. A valóságban is vannak ilyenek, gondoljunk csak a májusfa-kitáncolásra. Sok mindent teszünk és képzelünk valami helyett, egyénileg, társadalmilag, és persze nemcsak rituálisan, hanem szilárd meggyőződésből is. Irodalmi szempontból az a szép, ha minél távolabb van egymástól a valódi és a helyettesítő dolog, mégis némi erőfeszítéssel meg lehet magyarázni, mi az összefüggés. Természetesen én itt meg tudnám magyarázni, de nem szeretem, ha egy költő az utókornak magyarázza saját versét.

Én nagyon szeretem. Sokszor érzem indiszkrétnek a saját kérdéseimet, de általában erősebb a kíváncsiság. A Sötétség című versnél időztem a legtovább, rendkívül megragadott a szarkaláb és a gumicsizma egymás mellé helyezése. Az álmatlanság és a ruhadarab ugyanúgy utalhat a börtönre, mint a sziklakórházra. Honnan ered az ötlet?

Valahonnan rémlett, talán láttam egyszer, hogy a börtönkapu környékét sötétben erősen kivilágítják – ez már így elég szép, nem? És hogy annyira erősen, hogy az már szinte nem is evilági, akkor az is lehet olyan, amit számítógéppel állítottak elő, de persze nem tökéletes, lehetnek benne apró hibák, például az erős fényben egy pixelnyi sötétség. Máshol, egy másik versben szóba kerül, hogy egy apró hiba milyen zavart okozhat a világban, illetve megint máshol, hogy nagyobb hibák is vannak, vagy sok hiba van, csupa hibából áll a világ. Érezzük a korábban emlegetett beláthatatlan súlyt, de közben lehet, hogy eltévedünk a valóságok között.

A versek valóságaitól nem idegen valamiféle abszurd humor. A Gyantaraktár számomra ironikus vers, A keresztutak őrzőibe viszont a Jóreménység Színház melankóliát is csempész, a Nevetőgép pedig témává emeli a nevetést (pontosabban a hiányát). Jelezted, hogy nem akarsz róla beszélni, de nem bírom ki, hogy ne kérdezzek rá: a korábbi közlések fényében az volt az érzésem, mintha a készülő anyag legvégét olvasnám. Megvan már a zárlat?

Akkor megint visszatérnék a mellébeszélésre, mert mi az, hogy zárlat, meg hogy kész, most kopogjam le? A Jóreménység Színház szerintem elég jó színháznév, és azon kívül, hogy jó, még olyasmit jelent, hogy ott elvben valami varázslatnak kellene megtörténnie, a sok fiktív és abszurd dolognak, amiről korábban szó volt, át kéne lényegülnie valami kezelhető, majdhogynem harmonikus történetté vagy élménnyé, de sajnos néha jön a csőtörés. Az is hiba, elég kellemetlen, de nem tudhatjuk, hogy mitől lesz valami igazi, lehet, hogy a hiba kell hozzá, lehet, hogy a hibátlanság illúziója.

(Fotó: Szilágyi Lenke)