Nem tartozol azon költők sorába, akik kétévente új kötettel jelentkeznek, idén áprilisban (a 2007-es Sors bona után) mégis új könyved jelenik meg a Magvetőnél. Mi volt a 14 éves kötetcsend oka?

Keveset írok, aminek mindenféle oka lehet, lehet életkori is talán: fiatalabb korában az embernek több a közlendője, frissebb az ihlete, mozgalmasabb az élete. Ez az egyik. Aztán az időhiány. Nemcsak sokat dolgozom, de ráadásul szövegekkel: műfordító vagyok, amihez ugyanazt az agykapacitást használom, mint ami az íráshoz kellene, és nem maradnak üres idők és terek. A harmadik dolog is érdekes: amióta megtudtam, hogy kötetem fog megjelenni, és aztán később, hogy ráadásul kapok egy ösztöndíjat, jó pár verset írtam. Tehát a figyelem, a lehetőség is segít, mozgósít.

A Sors bonában egy olyan költő képe rajzolódik ki, aki a szapphói strófától és a sestinától az élőbeszédszerű, jambikus szabadversig bármit képes átélt módon megírni, és aki sok irodalmi utalással dolgozik. Az utóbbi néhány év közléseiben érzékelhető némi elmozdulás a köznyelvi regiszter felé, és ezzel párhuzamosan mintha a formákon is lazítottál volna. Kevesebb rájátszással is dolgozol. Jól érzékelem, vagy olyanfajta kötetre kell számítani, ami inkább a folytonosságra törekszik?  

Jó kérdés. Valóban sokkal több a szabadvers a mostani kötetemben. Irodalmi utalások is inkább a koraibb felében vannak. Azt hiszem, nálam a versforma valamilyen játékosságot is feltételez (legalábbis most átnéztem a könyvet ebből a szempontból, és úgy tűnik, igaz), az újabb kori verseim talán kérgesebbek, a közérzetversek is, és a személyesebbek is. Viszont azt hiszem, a szabadversek nem lazábbak, hanem feszesebbek (bár értem, hogy formai szempontból lazításnak tűnik a zeneibb, rímesebb, kötöttebb formák elhagyása). Most, hogy ezt kérdezed, remélem, hogy fogok még zárt formákban írni.

A folytonosság ennyi kihagyás után nagyon kérdéses volt számomra. Szerettem volna egyetlen ívbe összeállítani a könyvet, de az anyag nem hagyta. Így jó sok ciklus lett, de amikor kész voltam, én is úgy éreztem, és akiknek mutattam, szintén megerősítették, hogy a tagolástól kapott valami véglegességet.

Említetted a műfordítást. Többek között Alice Munroe és Ali Smith magyar fordítója vagy, emellett számos angolszász verset ültettél magyarra, az észak-ír költészetről pedig doktori dolgozatot is írtál. A kötetbe kerülő újabb verseiden érzékelsz világirodalmi hatásokat, vagy kevésbé jellemzőek az effajta felismerések?

Azt hiszem, az ember sokkal többféle verset (szöveget) olvas, mint ahányfélét ír. Nem nagyon hiszem, hogy a regény- vagy akár a versfordításaim hatnának a verseimre (talán az egyetlen kivétel Seamus Heaney, akivel többször, hosszan foglalkoztam, ezért is ajánlottam neki egy általa kedvelt, háromsoros formában írt, ráadásul a legnagyobb magyarországi kisebbséggel, a romák helyzetével foglalkozó verset). Maga a szövegformálás viszont, amit a fordítói munkám során végzek – apró döntések, szórendek –, biztos, hogy segítenek, amikor a versek végső formáját keresem. Előfordul például, hogy egy papíron elkezdett szabadverset begépelek, és akkor másutt töröm meg a sort, aztán esetleg kinyomtatom, és megint kézzel írok hozzá – ez különösen a hosszabb versek esetén fordul elő, amikor elakadok, de valami sejtelmem van, hogy merre akarom folytatni. Ilyen értelemben a műfordítás techné része kapcsolatban van a versírással. De fordítva is: a prózafordításaim nem szoktak hosszabbak lenni az eredetinél. A próza ritmusát is fontosnak érzem.

A márciusi Jelenkorban közölt Vázlatok a tavaly januári számban megjelent, s a leendő könyv címét adó Nem félekhez hasonlóan gyászszöveg. Sok szempontból nehéz műfajról van szó. Azt szokták mondani, hogy a legnagyobb kihívás nem a személyes gyász felmutatása, hanem a megosztható forma fellelése. Mi okoz még irodalmi értelemben vett nehézséget, ha az ember gyászverset ír?

Nemes Nagy Ágnes egyik esszéjében a versek „tényhatását” és „megformáltságát” veti össze: „A tényhatás – mondja – rendezettségtől függetlenül, mindig erősebb a művészi hatásnál, hiszen más tartományba, a léttapasztalatok tartományába tartozik; a művészi hatás optimuma viszont az érzékletes rendezettség optimuma.” Felhívja a figyelmet a „jelentős” tartalmakkal elérhető „ingyen-hatásra”. A gyász épp ilyen, aki átélte, annál benyomódik egy gomb, előhívja a saját élményeit. Ettől függetlenül (hiszen írás közben nem az olvasóra gondolok) nem a megosztható formát kerestem, hanem az érvényeset, ami nálam a pátosz kerülését és a rögzítés pontosságát jelenti, legalábbis erre törekszem.

Ezenkívül van egy etikai elem is: egy kicsit árulás kívülről figyelni és megírni valakit. Ez inkább volt jellemző a Nem félek hasonlóan rövid szakaszokból összeálló szövegére, mert abban egy hosszabb haldoklást rögzítettem. És talán ezért beszélek annyit magamról ezekben. A Vázlatokat anyám halála után írtam, ő váratlanul halt meg, ott meg az volt inkább a kérdésem, hogyan tudom megírni egyáltalán. Fel sem tudtam fogni, mi történt, és erről ezért volt nehéz írni.

A Vázlatok cím azt sugallja, hogy befejezetlen versekről van szó. A nyolc különálló darab között ráadásul ugyanúgy előfordul rövidebb vázlatszerű szöveg, ahogy befejezettnek tűnő vers is. Miért ezt a címet választottad?

Nagyon sokáig alig tudtam írni. A két gyászom egymást követte, és rosszul interferáltak. Csak nagyon rövid szakaszokat tudtam leírni egy füzetbe, sok kihagyás után, egymás alá, egymástól elütő hangulatúakat, és csak a versírás helyzete tartotta őket egyben. Mikor ezt a sorozatot lezártam, valahogy megindult az olvadás, és további verseket tudtam írni róla, vagy inkább hozzá. Ezek a kötet legújabb darabjai.

Az emlékezetes gyászversek egyik legfélelmetesebb sajátossága, hogy sok szempontból képesek modellálni a gyász működését. A Vázlatokban a gyászfolyamat több fázisa is tetten érhető: az első háromsorosban a halál bekövetkeztét követő kontrollált időszak, majd a negyedik darabban az elhunyt megszólítása, később a vele való álmodás, a leghosszabb részletben pedig a tudatos emlékezés. Könnyű azt feltételezni, hogy az utóbbi szakasszal dolgoztál a legtöbbet, de azért rákérdezek: melyik vázlat készült a legtovább? 

Jól érzed, az utolsó előtti darab hosszabb is, mint a többi, és nem is egyszerre írtam meg. De inkább a darabok között eltelt idő volt ijesztő. Halasi Zoltán költő barátom vigasztalt egyszer azzal, hogy a költészet néha olyan, mint a búvópatak. Akkor is ott van, ha az ember semmit nem tud írni. Azzal nehezen lehettem elégedett, hogy pár havonta hozzáírok négy-hat sort ehhez a sorozathoz, ami akkor még egyáltalán nem volt ciklus. De akarni nem lehetett, hát ki kellett várni. Nem nagyon olvastam a gyászról, Polcz Alaine Gyászban lenni című könyve volt talán az egyetlen kivétel. Azt tudtam, hogy gyászmunkát kell végezni, a verseken kívül írtam naplót, és valamiféle fiktív leveleket is anyámhoz, aminek az volt a lényege, hogy amit ő tud, azt nem kell magyarázni. Ebből is született aztán egy versem, ami a 2020-as évet is összefoglalja.

A vers direkt módon nem reflektál a megfogalmazás nehézségére, ugyanakkor a pillanatnyi életpillanatokat felmutató vázlatszerűség, az egyszerű következtetés („Ezek szerint / álmodok rólad. Mert persze felébredtem.”) és a töredezett beszédmód („A műtét után növekvő, ismeretlen fájdalom, / másnap kiütött, akkor gépek, végre érzéstelenítés.”) jól mutatják a problémát. Ezeken felül milyen költői formát/nyelvet érzel a legérvényesebbnek a gyász megfogalmazására?

Csak azt tudom, ami számomra érvényes: a pátosz hiányát, a halott személyével való kapcsolat jellegének megőrzését (tehát amit ő is elfogadna, amivel nem adom ki jobban, mint amennyire akkor adnám ki, versben, ha élne). Másfelől ezek nagyon személyes versek, erős naplójellegük is van. Anyám halálával kicsit megváltozott az életünk is, mert apámnak sok mindenben segíteni kell. Arra is vigyáznom kellett, hogy ne az én korábbi életemet gyászoljam, vagy legalábbis ezt ne keverjem össze az iránta érzett gyásszal, vagyis az ő hiányával. Úgyhogy lehet, hogy ebben az egészben van valami puhatolózás is, hogy meddig megyek el, mit lehet kimondani, és ettől lesz a beszéd töredezett, innen a vázlatszerűsége.

A Vázlatokban fontos szerep jut a háziállatoknak: mind az ő hiánytapasztalatuk révén, mind az élethossz viszonyítási pontjaiként. Elképesztően életszerű és megrázó az aspektusváltás. Azt érzékeltem, hogy az állatreakciók rögzítésével a versbeszélő mintha a maga gyászát is enyhíteni próbálná. Szándékos megoldásról van szó, vagy én olvasom bele a versbe?

Amit biztos nem akartam az állatokkal, az az aranyosság, az olvasó meghatása. De azt hiszem, a gyászon enyhíteni sem akartam velük. Úgy érzem, van valami animális jellege a gyásznak, az állatok sem tudnak kevesebbet (jó, jövőképük nincs, de például szeparációs szorongást egy kutya vagy egy macska nagyon is átél). Nem tudják az okokat, de hát mi sem nagyon tudjuk, nem értjük. A saját reakcióinkat láttam tükröződni rajtuk. Amit tőlünk láttak, és amit maguktól is éreztek. Az élők tehetetlen közössége vagyunk velük együtt, akik nem tudnak mihez kezdeni a halál tényével.

És persze az állatok felelősséget is jelentenek, így jön szóba az életük hossza. Folytatni, nem feladni, ez is felelősség. És talán ilyen értelemben mégis a gyász enyhítése lett, tehát jól érezted.