Hogyan telnek a napjai koronavírus idején? Milyen tevékenységekkel tölti az idejét?

Egyrészt távoktatással, ami külön technikai érzék kifejlesztésével jár: a tananyagok kidolgozásával jó lenne elérni, hogy maga az „irodalom” szólaljon meg, s ha a tanár nincs is jelen, mégis rajta keresztül történjék mindez, hogy ne fulladjon a lényeg reménytelenül gomolygó tudományos fűrészporba.  A világirodalom kurzust épp Boccaccio Dekameronjánál hagytuk abba: ez megnyugtató, hiszen mindenki kapott útravalót a „túléséhez”. Ez a száz remek novella hatásban is, mennyiségben is remekül fejleszti a kulturális immunrendszer ellenállóképességét. Aki apokaliptikus hangulatba esik, olvassa el Thuküdidész szívszorító athéni pestisleírását: látni fogja, hogy a „világvége” már sokszor megtörtént, és szinte permanensen zajlik. Intenzíven és nagy kedvvel olvasok: például lassan befejezem Márai naplóit. Célzatosan is olvasom: egy óriástanulmányt írok Márai másságfelfogásáról. Feltűnt, hogy viszonylag sokat írt a homoszexualitásról, és nem is akárhogy: például a San Diego-i pride szinte az ablaka alatt vonult el, s ezt nem hagyta szó nélkül… Mindenről tud: az amerikai felszabadítási mozgalmakról, a meleg vallási és szociális törekvésekről, de még a szexmozikról is, rengeteg nemi ambivalenciával összefüggésbe hozható queer könyvet olvas, drámát lát és kommentál Shakespeare szonettjeitől kezdve Mannon, Lehmannon át Lytton Strachey-ig.  „A homoszexualitás az amerikai társadalom életében napi kérdés”, írja, és az örök individualista nem tud mit kezdeni a kollektív identitásként megjelenő mássággal, de a szexus misztériumának eloszlását is nehezen éli meg (és ez csak részben írható a freudisták rovására, akiket például az „altest talmudistáinak”nevez), miközben lázasan keres izgalmasabbnál izgalmasabb magyarázatokat ezekre a jelenségekre. Gide, Julien Green és Proust életreszóló kedvencei, ám amikor melegségükről vallanak, vagy olyasmit vetnek papírra, könnyen megkapják a „picsogó”, „émelyítő”, „szentimentális” jelzőket, ráadásul szinte valamennyien ugyanazokat. Azt írja például, hogy „a narcisztikus picsogó Proust nem meggyőző”, sőt egy bejegyzésben Proustot Colette-tel egy időben „a legtehetségesebb francia nő-írónak” titulálja, s hangját egy hisztérikussá rémült „öregedő színésznő” hangjával azonosítja. És közben érezhetően csodálja. Persze a (Gide-kedvenc) Zendülők homoerotikus háttérhálózatát is igyekszik folyton-folyvást módósítani, mint ahogy a pókhálót a beleragadt légy. Hallatlanul izgalmas a nyitottság és a zártság csiki-csukijátéka.

Sokak szerint eljött az ideje annak, hogy mindenki bepótolja azt, amit régóta halogat. Mit szeretne most elolvasni, vagy miről szeretne írni, amire eddig nem volt lehetősége?

Hadd tegyem magasra a lécet: szeretném „befejezni” Ovidius Átváltozásainak fordítását. Régóta áll, régóta nem tudok átváltozni se műfordítóvá, se ál-Ovidiusszá. A befejezés, persze, önámító illúzió: mihelyt elkészül valami, máris jön a revízió, a korrekció. Ilyesmik: a felénél mintha hallatszana valami autentikus hang, már csak az elejét kell átdolgozni… Végre átnéztem az antik szövőszék-alkatrészekre, bárkaácsolásra vagy szénégetésre vonatkozó szakirodalmat, ideje „technikailag” is rendbe tenni azt, ami „művészileg” jónak tűnt. Ovidius zseniális művésze a hexameternek és a retorikának: olyan természetes minden sora, mint annak a láthatatlan erőnek a munkálkodása, mely elrendezi, hogy egy formás fán éppen ennyi vagy annyi levélnek, ág-bognak kell kisarjadnia, mintha egy eleve neki szánt természetes teret nőne be.            

Mi lesz az első dolga, ha elmúlik a járványveszély, és az élet ismét visszatér a régi kerékvágásba?

Megnézek élőben egy rendes operaelőadást és egy jó kiállítást, és mindenképp leugrom egy edzőterembe is.