Mi jut eszedbe, ha azt hallod, Jelenkor folyóirat?

Elsősorban emberek. Szederkényi Ervin, Csorba Győző, Pákolitz István, Bárdosi Németh János, aztán meg persze Parti Nagy Lajos.

Hogyan kerültél kapcsolatba a lappal, és milyenek voltak az első emlékeid, benyomásaid?

Amikor tizenöt évesen először bementem a szerkesztőségbe, már évek óta hordtam a verseimet Csorba Győzőnek. Ha olykor neki megpendítettem, hogy megpróbálkoznék a Jelenkorral, mindig lebeszélt róla, azt mondta, korai. De én azért mégiscsak bementem. A szerkesztőség akkoriban a Nick-udvarra néző nagyteremből és a bejárat fölötti kisszobából állt – az utóbbi volt a főszerkesztő, Szederkényi Ervin szobája. A külső termeket a Hazafias Népfront, a Nőtanács és más fontos szervezetek használták. A bejárattól a szerkesztőségig súlyos vörös bársonyfüggöny zárt el egy folyosót a nagyteremtől, ahol éppen valamely rendkívüli jelentőségű tanácskozás zajlott. Lábujjhegyen lopakodtam a szerkesztőség felé, ahol Pákolitz István fogadott. A továbbiakban is ő tárgyalt velem a verseimről, de átirányított a szemközti díszes épületbe, a megyeházára, ahol valami hivatali funkciója volt. Kéziratokat hordtam neki, a szó szoros értelmében, mert nem volt írógépem. Leültetett és begépeltette velem a vitt szövegeket; ez eltartott egy ideig. Pista bácsi nagyon lelkiismeretesen foglalkozott velem, jól tűrte ifjonti önérzetem kitöréseit, és számos hasznavehetetlen tanácsot kaptam tőle a versírás hogyanjára és mikéntjére nézvést. Végül 1966-ban megjelentették három versemet, de Csorba Győzőnek igaza volt: nem kellett volna. Szederkényi Ervint évekig csak messziről láttam, Pákolitz István mellett egy kedves, pocakos kis öregúr, Bárdosi Németh János állt még szóba velem, idővel pedig Bertók László és Makay Ida is.

Mi az, ami miatt szerinted fontos lenne, hogy a Jelenkor irodalmi folyóiratként megünnepelhesse a 100. születésnapját is?

Hát, talán mert akkor megint megírhatnám az emlékeimet. De viccen kívül: a Jelenkornak óriási szerencséje van azzal, hogy viszonylag hosszú életű, sokáig termékeny irodalmi folyamatok fóruma tudott és tud lenni. De legyünk őszinték: egy százéves folyóirat maga az agyrém.

(Fotó: Szőcs Petra)