Paul Thomas Anderson végtelenül színes életművet épített fel az évtizedek alatt: készített már a 20. század hajnalán játszódó kapitalizmuskritikát, a hetvenes évek pornóiparát belülről bemutató drámát, szeszélyes, európai művészfilmes formát idéző szerelmi történetet, vagy éppen Thomas Pynchon-adaptációt. Legújabb filmje, a Fantomszál egy londoni divattervező és szeretőjének kapcsolata körül forog, ami – annak ellenére, hogy Anderson filmről filmre radikálisan eltávolodik korábbi munkáitól – igen meghökkentő vállalkozás, hiszen – ha lefejtjük az érdekes korszakválasztást (az ötvenes évek Angliája) és a sokak számára egzotikusnak tekinthető miliőt – egy minden szempontból klasszikusnak nevezhető szerelmi történetet kapunk. Anderson ezúttal egy több mint kétórásra nyújtott szerelmi civódást rendezett meg.

Reynolds Woodcock (Daniel Day-Lewis) egy londoni ruhatervező, aki évtizedek alatt kivívta magának a társadalom elismerését: nevét mindenki ismeri, királyi családok járnak hozzá ruhát tervezni, a társasági élet központi figurája, aki rejtélyességével, vitathatatlan intellektusával és szakmai tudásával a nők körében is igen népszerű. A végtelenül precíz férfi ennek ellenére érzelmileg szinte megközelíthetetlen: a monogámiát megveti, a nőket pedig szezonális ruhadarabként cserélgeti – egészen addig, amíg meg nem ismerkedik a vidéki pincérnővel, Almával (Vicky Krieps), akivel zavarba ejtő gyorsasággal válnak munkatársakká, majd szeretőkké.

Ez a nem túl színes alapszituáció nem csupán a film kiindulópontja, hanem meghatározza az egész cselekmény konfliktusrendszerét: a két szereplő személyisége már a kezdetektől fogva összeegyeztethetetlennek tűnik, ez a konfliktus pedig a cselekmény egészén átívelve meghatározza a film mozzanatait és úgy egészében a hangulatot, ám sajnálatos módon a szereplők vázlatszerűek, alapvonásaikon túl semmilyen módon nem képesek felkelteni a néző érdeklődését. Hiába próbálja a rendező a film nagyobb részében elmélyíteni a karaktereket és a közöttük feszülő szerelmi feszültséget, a jelenetek gyakran önmagukat ismétlik, hiszen Reynolds jelleme kimerül a munkamániájában és arrogáns öntudatosságában, Alma pedig csupán ennek a nem túl bonyolult jellemnek az elviselhetetlenségét domborítja ki. A film nagy részét a kettőjük közötti ellentétből eredeztethető elutasítás adja ki, és a karakterek sablonos jellemábrázolása és a kapcsolatuk elején látható erőltetett „idilli állapot” bemutatása után semmilyen indokot nem szolgáltat arra, hogy miért tartanak ki egymás mellett ennyi idő után.

Illetve csak szinte, ugyanis a férfi hátterének árnyalásából erednek a film legerősebb jelenetei, melyekben Daniel Day-Lewis, a method acting egyik utolsó művelője utoljára csillogtathatja meg vitathatatlan tehetségét. Reynolds anyakomplexusa finoman átszövi Almával való kapcsolatát, és apró, de elfogadható indokot szolgáltat a kettőjük hosszan tartó kapcsolatának. Alma és a korán elvesztett anya képének egymásba mosása szüli a film legemlékezetesebb pillanatait, amelyek sokszor kapnak szürreális vagy éppen nyomasztó színezetet. A film e jeleneteiben a papírmasé karakterek kilépnek sablonformájukból, és valamelyest eltávolodnak az egyfolytában ismételgetett szerepüktől: Reynolds a precíz, megszállott zseni figurájából átvedlik szorongó, önbizalomhiányos gyermekké, aki teljes mértékben kiszolgáltatottá válik az erőssé, irányítóvá alakuló Almának. Ezek a ritkán felbukkanó dinamikaváltások azok, amelyek tragikus színezetet adnak a szereplőknek, és túllépve önmagukon olyan szerelmi narratívát hoznak létre, amely nem engedi a nézőnek, hogy egyértelműen állást tudjon foglalni egyik vagy másik fél mellett. Az együttérzés pedig a film túlnyomó részében Almának szól, akinek vonzalma felfoghatatlannak tűnik, egészen addig, amíg nem tudja felfedni Woodcock mániákusságának okát. Ez az ok pedig annak ellenére érződik a többi szálhoz hasonlóan klisésnek, hogy a film legmélyebb pillanatait adja. Hiszen miért is viselkedik Reynolds megszállottan, mi a ruhákhoz fűződő vonzalmának forrása? Természetesen anyja korai elvesztése, és amint Alma képes (erősen vitatható, már-már beteges módon) anyai pozícióba helyezni magát, a szigorú, végtelenül precíz ruhatervező átvedlik kisfiúvá, és az anyahiányból fakadó szorongás immár képes őket összefűzni a film végéig. Habár ez a problematikus kapcsolati hierarchia kétségkívül igen érdekes, sőt, aktuális, Anderson filmje nem fordít rá elég figyelmet, felületesen járja körül, és a cselekmény további részét figyelve elsikkad, érdektelenné válik.

Ez az érdektelenség pedig az egész filmet áthatja, hiszen, mivel a karakterek gyengék, a kettőjük közötti interakció – ami egy ilyen műfajú filmnél a legfontosabb elem – a hierarchia ellenére is nagyon egyhangú, önismétlő és kiszámítható. Éppen ezért a Fantomszál szinte végig ugyanazt a kérdéskört, konfliktust nyújtja tovább és csupán technikai oldalról emelkedik ki. Anderson első operatőri munkája vitathatatlanul a film egyik legerősebb oldala a zene és a látvány-, illetve jelmeztervezés mellett. Gyönyörű képek követik egymást, miközben minden szereplő korhűnek ható, bár konkrét stílusba nehezen sorolható ruhákban jár, Jonny Greenwood pedig a Vérző olaj után ismét klasszikusokat idéző, de hol meditatív, hol indusztriális zenét írt Andersonnak, amely a filmtéren kívül is abszolút működőképes, és kétségkívül nagyon sokat tesz ahhoz, hogy a Fantomszál kimagasló pillanatait még inkább kidomborítsa.

A Fantomszál egyértelműen Paul Thomas Anderson legfelejthetőbb filmje lett, amely néhány momentumától és a technikai oldalától eltekintve csupán azért lehet fontos a rendező életművében, mert ékesen példázza az alkotó folyamatos átalakulását, megújulását. A Kótyagos szerelemmel már bebizonyította, hogy képes eredeti módon, humorral átszőve feldolgozni a szerelem témáját, ám legújabb munkája már rögtön a műfaj legelemibb pontján, a karaktereken elhasalt. Reynolds és Alma túlságosan egyoldalúak, kettőjük között pedig (ritka kivételektől eltekintve) nem működik a dinamika, szerelmi történetük csupán egy minden részletében kidolgozott, gyönyörűen fényképezett díszletvilágban eljátszott üresjárat, amely szinte végig követi azt a sablonszálat, ami végül visszatérve önmagába semmi egyedi mintát nem hoz ki.