Ha két feltűnően különböző szemléletű és stílusú festőművész együtt állítja ki a műveit, akkor a befogadó óhatatlanul valamilyen kapcsolatot keres a képek között. Mátis Rita és Kis Endre Zsolnay negyedbeli tárlatát vizsgálva is felmerül ez a kérdés. Míg Mátis figuratív festészete a fotórealista hagyományon nyugszik, addig Kis Endre absztraktabb képei inkább az újmédia-művészet, digitális művészet kontextusába illeszkednek. A közös szellemi kiindulópont ugyan adott, hiszen mindketten a pécsi Művészeti Kar tanítványai voltak, és az első kiállításaikat is itt tartották, de a közös indulás nem feltétlenül garantálja a művek párbeszédét.

A tárlat Az érzékelhető felosztása címet viseli, amely Jacques Rancière Esztétika és politika című könyvének első fejezete. A tanulmány koncepciója alapján a választott cím arra utalhat, hogy nem szükséges összefüggést keresni a kiállított művek között. A Rancière-re való hivatkozás tehát magyarázatként szolgálhat a képek közti diskurzus hiányára, hiszen a két festő egészen más stílusban alkot, de félrevezető is, mivel tematikus kapcsolatokat felfedezhetünk a képek között.

Az m21 Galériában, ha a festmények elrendezését követjük, először Mátis Rita, a már ismertebb festőművész képeit tekinthetjük meg. Életművének széles palettáját mutatja be 2004-től a legújabb 2017-es művekig. Alkotásainak központjában a meztelen emberi test áll. Főként női alakok szerepelnek a képein – bár a frissebb műveken már férfiak is helyet kapnak. Emberábrázolásához a jelenkori szépségideálnak megfelelő modelleket választ. Mátis festészetében visszatérő elem, hogy saját aktját is megjeleníti a vásznakon, vagy a festőmodellek társaságában, vagy egyedül, de több alakban. Témáit általában a görög-római mitológia aranykorából, vagy Jézus szenvedéstörténetéből meríti, melyeket a legtöbb festményén a visszatérő női alakokkal és saját magával játszat el.

A szépségideál megjelenítése nemcsak a megfelelő modellek kiválasztásában rejlik, hanem a Photoshop eszközeinek festészeti alkalmazásában is. A megjelenített alakokon nincsen bőrhiba, anyajegy, ránc, bőrük élettel telien ragyog, mind a karcsúbb, mind a teltebb aktok esetében. Ez a giccsbe hajló ábrázolásmód, az idilli tájképekbe állított makulátlan női aktokkal, a populáris befogadói igényeket elégíti ki, és az aukciós eladási listákon is előkelő helyet foglal el.

Az alkotó terjedelmes ars poeticája szerint „választott tradícióhoz” nyúl vissza, és a kiválasztott mestereknek (Cagnacci, Velázquez, Ferenczy, Konkoly) felhasználja a festési módszereit, témáit is műveiben. Emellett több ikonográfiai típus is megjelenik a festményein, például a fürdőző nők, a három grácia, levétel a keresztről. Az egyik, talán legnagyobb hatással bíró festőművész, Mátis Rita valódi mestere, Konkoly Gyula lehet. Ő is él a női alakok, aktok gyakran visszatérő témájával. Ám ezek a képek nála a fotórealista/hiperrealista stílus képviselői. Ha Mátis képeit is ennek az irányzatnak a kontextusában vizsgáljuk, akkor úgy vélem, festményeiben elvész e stílus kritikai jellege. A fotórealista művészet Amerikában a 70-es években a fogyasztói társadalom kritikáját akarta nyújtani. Ugyanekkor Magyarországon azonban a szocialista diktatúra valóságára kívánt rámutatni. A patetikus realista festészet helyett a valóságot fényképszerűen, félremagyarázás nélkül törekedett megragadni. Kritizálva mind a korabeli politikai helyezet következményeit, mind a realista festészet torzításait. Mátis képeinek azonban, úgy tűnik, a választott irány ellenére nem célja a kritizálás. Kritikaként lehetne értelmezni festészetét, ha a képeit a közösségi oldalakra feltöltött fotók ironikus utánzásának tekintenénk. Mátis alkotásai így beilleszthetők lennének a kortárs kontextusba, akik ehhez a megjelenítéshez kapcsolódó társadalomkritikai festészetet művelnek (például: Sipos Eszter, Osgyányi Sára, Hecker Péter). Ehhez az interpretációhoz azonban a befogadónak kevés lehetősége van eljutni, mivel túlságosan befolyásolja az alkotó túlexponált értelmezése.

Kis Endre festészetében a megjelenített alakok – Mátiséval szemben – egyetlen kor szépségideálját sem testesítik meg. Hol kifordított testeket látunk, hol pixeles alakokat, hol össze nem illő testrészekből álló egyedi teremtményeket. Képeinek többsége először az undor érzését keltheti a befogadóban, látva a kifordított testek belső szerveit (Zsuzsanna és a vének, 2017; Vénusz 2016). A Sztereotípiák-sorozat is ilyen – ahol hasonlóan Giuseppe Arcimboldo gyümölcsalakjaihoz –, a különböző foglalkozásokhoz kötődő eszközökkel, ételekkel, húsokkal tölti meg a festő a portrékat vagy a Kronosz felfalja gyermekeit (2016) című sorozatot, ahol emberinek tűnő testrészeket látunk, gasztrofotóként. Az összhatást tekintve azonban egészen más következtetésre jutunk.

A tárlatnak ebben a részében az aktuális korproblémák széles tablóját tárja elénk az alkotó, iróniával, olykor humorral fűszerezve. Műveiben gyakran visszatér a bibliai történetekhez, azonban nála inkább keretként szolgálnak a 21. századi kihívások bemutatásához. A képek elrendezését követve először a társadalmi problémákkal, konfliktusokkal szembesülünk. Sztereotípiákkal, melyek különböző nemzetekkel és szakmákkal szemben előítéleteket szülnek, majd a testkép torzulásaival, végül pedig azokkal a súlyos társadalmi kihívásokkal, amelyeket az apokalipszis lovasai jelenítenek meg.

A következő teremben a globális problémákon van a hangsúly. Főként az élővilág pusztulásának és a tömegtermelés hatásainak művészi megfogalmazását láthatjuk. Az előbbivel három bibliai történethez kapcsolódó kép is foglalkozik (Dániel az oroszlánok vermében, 2017; Jónás és a cet, 2017; A bárka 2017). A képek mind profanizálják a szakrális témát; Dániel történetében az oroszlánok már csak falra akasztott trófeák, a cet pusztulását egy gázmaszkos alak figyeli, Noé pedig hentesként jelenik meg a bárkán. Az élővilág pusztulásával összefüggésben a természet hatalmát is érzékelhetjük Kis Endre alkotásain. A 2014 és 2017 között készült Erózió című digitális nyomaton egy gumiabroncsot láthatunk, amint a vízben az évek alatt szétporlad. Ezt a kiállításon – látványosabb módon – egy videó is szemlélteti. A film érdekessége, hogy miután az abroncs szétporlad, a következő képkockákon visszafelé haladva újra összeáll, átértelmezve ezzel a természet visszafoglaló működését.

A másik megjelenített probléma a tömegtermelés, amely A háromkirályok (2017) és a Lopott hősök (2016) című képsorozaton is megjelenik. E művek ábrázolásmódjukban egyébként utalnak Francis Bacon triptichon portréira. A királyok emberi arcképét elhomályosítják a karácsonyi rajzfilmekből ismert sablonos mesefigurák, utalva ezzel arra, hogy már csak termékként ismerjük a bibliai szereplőket. E téma betetőzője a Kiűzetés a Paradicsomból (2017) című festmény, amelyen Ádám és Éva kilépve az Édenkertből Darwin futószalagjára kerül, ami által az egész emberiség tömegtermékké válik. A társadalmi problémáktól a globálisak felé közeledve, meglepő módon megszaporodnak az űrlények Kis Endre festményein. Úgy vélem, ez reflektál a befogadó nézőpontjára is, hiszen míg az előbbieket közel érezzük magunkhoz, az utóbbiakra idegenként tekintünk, mintha csak külső erők okoznák azokat. Kis Endre festményei igazán jelentős alkotások a mai képzőművészeti palettán abban a tekintetben is, hogy kihirdetett álláspontok nélkül is képesek ráirányítani a figyelmet a megoldandó problémákra, és nemcsak megmutatni azokat, hanem kritizálni is a társadalmi hozzáállást.

A Zsolnay negyedbeli tárlat végezetül elég sok tematikus kapcsolatot kínál fel a két alkotó művei között, például a bibliai jelenetek újraértelmezése terén. A tömegtermelést is tekinthetjük közös témának, azonban nem mindegy, hogy e problémára reflektáló művek születnek, vagy maguk is tömegtermékké válnak.

(Fotók: Cseri László)