Jorgosz Lantimoszt joggal nevezhetjük a kortárs európai film egyik legkegyetlenebb rendezőjének. A görög alkotó életművének alapja, hogy társadalmi tabukat, megdönthetetlennek hitt, sokszor meglehetősen patetikus jelenségeket helyez erősen abszurd és groteszk helyzetekbe, és ennélfogva a tárgyalt folyamatok (például a párkapcsolatok, a nevelés stb.) megmutatják igazi rákfenéjüket. Lantimosz figurái pedig tökéletesen beleolvadnak ebbe a kiforgatott filmes közegbe: új filmjének összes karaktere mintha egy idegen világból érkezett volna, akik megpróbálják követni a családokat, párkapcsolatokat, emberi érzéseket vezérlő szabályokat, de egyszerűen képtelenek lemásolni őket. Itt azonban nem csupán arról van szó, hogy egy kifordított, utópisztikus univerzum létrehozásával a rendező megmutatja a párkapcsolatok álszent, önámító világát (mint a rendező korábbi munkája, a Homár esetében), hanem sokkal komplexebb módon vizsgálja a jelenkori nyugati társadalmak legkényesebb oldalát. Az Egy szent szarvas meggyilkolása a görög alkotó legfeszültebb, legkegyetlenebb filmje, és igaz ez úgy is, hogy a fókuszvesztés miatt talán a legfelszínesebb is egyben.

Steven (Colin Farrell) elismert kardiológus, házas, két gyermek apja. Munkáját becsülettel végzi, gyerekeire odafigyel, feleségét őszintén szereti, látszólag tökéletesen beilleszkedett a középosztályba, mi több, tökéletesen lemásolta az onnan származó alapvető elvárásokat. Ennek ellenére rendszeresen találkozgat egy középiskolás fiúval, Martinnal (Barry Keoghan), akit heti szinten elvisz ebédelni, méregdrága órát vesz neki, és látszólag mindent tudnak egymásról. A film ezen a ponton még a műfaji elvárásainkkal is játszik, hiszen a két férfi kapcsolata a film első felében semmilyen formában nem tisztázott, ezért számtalan értelmezésnek teret enged. Ám az Egy szent szarvas meggyilkolása a második etapban kihasználva az előzetes értelmezéseket (amelyek nyilván egyfajta homoerotikus viszonyt feltételeznek a két férfi között) kíméletlenül lecsap a nézőre és minden eszközt alárendel a végtelen feszültségteremtésnek és komfortvesztésnek. Mert attól a pillanattól kezdve, hogy Steven gyerekei egymás után lebénulnak, illetve megismerjük Martin és a férfi kapcsolatának hátterét, Lantimosz filmje teljesen kifordul önmagából és olyan kíméletlen jelenetek és dialógusok egész sorát vonultatja fel, amelyek sokkolják a befogadót, a cselekmény pedig egy megoldhatatlannak tűnő dilemma körül kezd forogni: Stevennek meg kell ölnie valamelyik családtagját, különben Martin „átka” mindegyikükkel végez.

A film talán legnagyobb érdeme, hogy filmes eszközök egész sorával mindvégig lebegtetni képes ezt a feszültséget, ami hol hatásvadász módon a zenében, hol sokkal finomabb megoldással a párbeszédekben és a kivétel nélkül parádés színészi játékban nyilvánul meg. A kíméletlenül groteszk helyzet talán legérdekesebb mozzanata azonban nem maga a döntés, hanem a szereplők reakciója: mintha a karakterek mind valamilyen erkölcsi elvárás alapján hoznák meg döntéseiket, lépnének egymással interakcióba. A kimért, elhadart dialógusok mellett a karakterek érzelmi reakciói is hasonlóan betanult reflexeknek tűnnek. Nincs egyetlen őszinte pillanatuk, a családot ért csapásra eltanult módon reagálnak, és a vizuálisan ábrázolt erőszak helyett éppen azok a pillanatok a leghatásosabbak, amelyekben a szereplők levedlik a kényszeres és cseppet sem őszinte érzelmi reakciókat, és a rájuk jellemző kíméletlen logika alapján reagálnak a kialakult szituációkra. Éppen ezért nem a film befejezése, a „szent szarvas” kiválasztása a film legemlékezetesebb jelenete, hanem például az, amelyben Steven felesége, Anna (Nicole Kidman) kifejti, hogy a férfinak a fiukkal vagy a lányukkal kellene végeznie, hiszen van még lehetőségük vállalni a halott helyett egy új gyereket. Ezek a pillanatok, amikor a család kilép a társadalom által rájuk erőltetett szerepekből, és megkérdőjelezik a fent említett sérthetetlennek hitt erkölcsi tabukat, tekinthetők a film legerősebb oldalának. Ezt erősíti meg a kiváló címválasztás is: nem a közösségért hozott áldozatról van szó, a család és Steven végső döntésének nincs magasztos, szakrális motivációja, a család valódi érzelmi, morális háttér nélkül puszta gyilkossággá alacsonyítja ezt az ősi rítust.

Ennek ellenére, habár a fent említett tabudöntögetés rendkívül hatásos, az Egy szent szarvas meggyilkolása sokszor csupán hatáskeltésre játszik, a sok társadalmi probléma boncolgatása elcsúszik, nincs semmilyen erős, központi téma, amely egybetartaná, indokolná a film zsigeri hatásvadászatát. Éppen ezért, habár a film valóban szinte egyfolytában gyomorszorítóan nyomasztó és feszült, valamint az ennek oldására szolgáló bizarr humor is végig működik, Lantimosz filmje (részben) felszínes marad, hiszen a harsány, erőszakos pillanatok, amelyek csupán átmeneti sokkot okoznak, többségben vannak a fent említett finom, árnyalt elemekkel szemben. A fenti áldozat és gyilkosság kettőssége erre az oldalra is igaz: míg előbbi egy, a közösség boldogulását célzó, mély, spiritualitással teli aktus, addig az utóbbi olcsó látványosság csupán. Éppen ezért ez az analógia helyenként átültethető a film egészére is, ahol a látvány, a dramaturgia és a zene az olcsó horrorfilmek műfaji sajátosságait veszik át.

Mindebből látszik, hogy habár az Egy szent szarvas meggyilkolása szinte végig fenntartja az érdeklődést, sőt, szinte elviselhetetlenül, tanítani valóan feszült alkotás, néhány valóban mély, társadalmi jelenségeket, tabukat, problémákat feszegető momentumán túl sokszor megmarad az egyoldalú, felszínes borzongatásnál. Ennek ellenére a precízen megírt forgatókönyv, a kiváló színészi játék és az audiovizuális feszültségkeltésen túllépő tabudöntögetés miatt mindenképpen kitüntetett figyelmet érdemel, ám remélem, Lantimosz legközelebb képes lesz megfordítani az arányokat, és nem a gyilkosság olcsó látványossága kerül előtérbe.