Turi Tímea új kötetének versei különös világot tárnak elénk: szorongó nő(k) és szép férfiak világát, melyben minden ember testből és történetből áll, életüket titkok és hazugságok rendszere irányítja. „Két dolga nem volt / a szerelmeimnek: teste és története. Vagyis nem / voltak szerelmeim.” (37.), „Szép férfiak! Szépségük / valódibb, nem igényel gondozást.” (67.).

A Jönnek az összes férfiak igazi kötet. Versei közt szoros összefüggések húzódnak, melyeket lehetetlen nem észrevenni: visszatérő témák és félmondatok, variációk egy témára/állításra, folyamatos vissza- és előreutalások; az olvasó hamar otthonosan tud mozogni a költemények között. A kötet a nőiség körülírására tett kísérletek és a nőiség konvencionális fogalmára való rákérdezés mellett („A migrén tesz nővé. És a hisztéria.” [65.], „A nő csupa lyuk, de nem úgy, ahogy vélik [67.]”) folyamatosan reflektál az írás aktusára. Visszatérő elem a történetmondás lehetetlensége és/vagy kényszere: „Soha életemben nem tudtam történetet írni” (31.), „Történetet kell mesélni, ami nem is történet, / csak várakozás a történetre.” (32.), „Nem felszámolni a történetet, csupán a lehető / legnagyobb távolságra helyezni az elbeszéléstől” (76.).

A kötet verseiben gyakran találkozunk kinyilatkoztatás-szerű sorokkal, kiszólásokkal, melyek első olvasásra közhelyeknek, szépelgésnek tűnnek, a zárt kötetstruktúrán belül azonban újraértelmeződnek, az egymást követő költemények gyanakvást keltő bölcsességei egymást dekonstruálják. A Mint egy hasonlat című háromsoros így szól: „A szavak rozsdás szögek. / Ha képeket akasztasz rájuk, kidőlnek / a falból.” (15.). A saját költői hitvallásnak vélhető gondolat egyszerre teszi ironikussá az utána következő írások olykor túlszínezett költői képeit (és már magát a szavak rozsdás szögek hasonlatát is), és egyszerre válik ironikussá a többi vers alapjául szolgáló képek által.

A Jönnek az összes férfiak nyelve nem női fecsegés, még ha a rózsás-pecsétes borító ezt is sugallja. Versei nyelvfilozófiai alapvetéseket elevenítenek fel, ezeknek újra meg újra nekifutva próbálnak meghatározni a nyelvhez képest lírát, költőt, embert. „Mindenki attól fél, hogy megtanul beszélni. / És attól kezdve nem ő, hanem a nyelv beszél / helyette.” (16.), „Mindenki attól fél, hogy megtalál egy / stílust, és attól kezdve nem ő, hanem a / stílus látszik helyette.” (18.), „Anyanyelven / beszélni nem szabad, nincs mentség a tévedésre.” (84.). Mondatai – gondolatainak (váltakozó) mélységétől függetlenül – többnyire gyermekien, szerényen egyszerűek. A kötet írásai sokszor vers és próza határán mozognak, ezt támasztja alá az elbeszélés nehézségének firtatása is. A szerző reflektáltan játszik a műfajiság kérdésével, a kötetben találhatunk Fogalmi költészet, Szerelmi költészet és Politikai költészet című verset.

Turi Tímea költészetét nehéz lenne irányzathoz kapcsolni. Noha nincs, akit elődként aposztrofálhatnánk, a kötet írásai gyakran említenek irodalmi neveket: Emily Dickinson, Esti Kornél, Weöres Psychéje és Szép Ernő konkrét megnevezése mellett Pilinszky-utalást is olvashatunk („Én nem beszélem az emberek nyelvét” [76.]).

Érdemes tehát kézbe venni az egymásból kibontakozó, játékos ismétlésekre épülő versekből álló kötetet. Ahogy érdemes ismerkedni Turi Tímea elsőre kényelmetlennek tűnő lírájával, mely nem kíméli meg olvasóját a klisének hitt témáktól: titoktól, szerelemtől, szépségtől, nőtől; addig írja újra őket, míg végül lírája egyedi nyelvévé nem válnak.