Potozky László második regénye Kelet-Európa közelmúltjának és jelenének képeiből építkező montázs. Az Égéstermék világában felismerhetők a 2014-es ukrajnai események, Ceauşescu helikopteres menekülése, valamint a velejéig korrupt Fidesz. E nyilvánvaló források nincsenek nevesítve, sőt maga az ország sem, ahol kitör a forradalom. A politikusok például fiktív karakterekről kapták nevüket: Mikiegér, Betmen, Szlendermen, Holgerszon. Ugyanakkor nem önkényesen beékelt, egyértelműen dekódolható jelölőkről van szó, a mesefigura-nevek a jelentés szempontjából konstitutívak: rámutatnak a kelet-európai politika képtelenségére, Petrivel szólva, „Kizsarolt nevetséges” életünkre. Avner, a legkeményebb forradalmár a műben, aki korábban zsoldos katonaként szolgált, így káromkodik: „hogy nem nyuvadtok meg Mikiegér faszától”.

Nincsenek illesztésnyomok: a regény világa a különböző közösségek történeteiből finoman összecsiszolt egységet alkot. Már-már félelmetes, mennyire otthon érzi magát az olvasó ebben a tipikus kelet-európai környezetben. Semmi meglepő. Lehetséges értelmezés, hogy a regény éppen így kíván elidegenítő hatást elérni, ráébreszteni a politika erkölcstelenségével szemben kialakult kollektív érzéketlenségükre. Potozky, mint azt több interjúban kifejtette, „általános jelenségeket” ábrázol. Ennek következményeként elmaradnak a részletek, az árnyalatok. Tényleg nincs más opció az ideologikus aktuálpolitizálás és a leegyszerűsített „típusok” bemutatása mellett?

Az elbeszélés egyes szám első személyű, jelen idejű; a huszonnyolc éves főszereplő – táplálék-kiegészítőket szállító, autós futár – szemszögéből látjuk az eseményeket. Az elbeszélő-főhős az egyetlen részletesen kidolgozott, izgalmas, nem eszmék szócsöveként működő karakter. Minden, csak nem hős: kommunikáció- és cselekvésképtelen, gyáva vesztes. Résztvevő és mégsem az: „rajtam kívül történnek a dolgok”. A forradalmárral szemben támasztott elvárásoknak meg-nem-feleléséből fakadó feszültség végig áthatja a szöveget („azért úgy a legelviselhetőbb a forradalom, ha odakint van, én meg a négy falon belül”). Ide-oda csapódik, nem találja a helyét sem a liberálisok, sem a szélsőjobboldaliak között. „[J]elenleg átmenetben vagyok”, mondja magáról.

A gyakran súlyos testi tüneteket produkáló felnőttkori szorongásait öt gyerekkori történet világítja meg. E visszatekintések, bár sok évnyi a távolság az egyes történetszálak ideje között, nem szakítják meg a szöveg menetét, múlt és jelen elválaszthatatlan: egyre jobban megértjük a főszereplő viselkedését, állandó szégyenérzetét, miközben körbetekintünk a feldolgozatlan családi traumáit bemutató panorámán.

Az elbeszélőnek nincs neve, jóllehet főnöke Minibullernek szólítja öccse, Buller után, így alárendelt helyzete a regény első oldalától nyilvánvaló. Barátnőjével, Nikkával, aki mindvégig irányítja, hasonlóan egyenlőtlenek az erőviszonyok. Otthon – nem kifejezetten bonyolult képlet – két tűz közé kerül: Nikka tüntető, Buller rendőr.

Az alapvetően szimpatikus elgondolást, hogy nincsen egy, végső igazság, minden politikai csoportnak vannak igazságai és belső ellentmondásai, meglehetősen tanáros tálalásban kapjuk. Buller egyfelől érzéketlen, autoritást meg nem kérdőjelező, parancsot végrehajtó rendőr („ezért nem a bölcsészkaron van a rendőrképzés”, válaszolja Nikkának), másfelől mégiscsak az öccse, és persze megsérül az összecsapásokban, a tüntetők eltalálják „járdapiskótá”-val. Nikka érzékeny, sértődékeny, feminista bölcsészlány. Amikor családja a politikai nézeteit kéri számon a főszereplőn, megvédi („nincsen neki szabad akarata?”), ám elsősorban ő maga erőlteti rá az ideológiáját: Nikka miatt keveredik a forradalomba, valamint a leginkább „kopaszok”-ból álló Vasárnapi Légióba, s mond le egyetlen álmáról („ilyen városnéző túrákat szeretnék egyszer tartani”).

Még az – amúgy szintén sztereotípiákra épülő – ambivalenciák ábrázolása is didaktikus. A regény nemegyszer rámutat: a bölcsészek csak elméletben egalitáriusok, valójában sznob és elitista bagázs („egy rendőrtől nem vár többet az ember”; „Olyanok [a Samurai Security tagjai], mintha futószalagon fröccsöntenék őket”), s nem riadnak vissza attól, hogy dehumanizáló kijelentéseket tegyenek a kevesebb kulturális tőkével rendelkezőkre („semmi közünk ezekhez [ti. a neonácikhoz], mi emberek vagyunk”; „akinek így ki lehet mosni az agyát, az nem ember”; „vadállatok nélkül nincs forradalom, nekünk az eszünk, nekik az erejük”). Értjük, értjük. Hasonlóan szájbarágósan kerülnek elő más témák is, többek között a tüntetők és a rendőrök részigazságai, valamint a nemi szerepek kérdése.

A mű poétikájának alapja a hosszabb, összetett mondatok alkalmazása, amelyekben sorjáznak az igék, a cselekvések, a mozdulatok; a párbeszédet mindössze a kurziválás jelzi, nem különül el az elbeszélő részektől; nincsenek fejezetek, mindössze térközzel elválasztott szakaszok. Tehát, bár kétségtelenül van ritmusa a szövegnek, valamint egyre több a konfliktus és eldurvulnak az események, mindez nem ellensúlyozza a sablonok keltette közönyt, a regény nem válik érdekfeszítővé.

A lendületes történetvezetés, a mimézis és diegézis egybeolvasztása ismerős lehet a szerző előző regényéből. Nem sokban különbözik a két mű világa, sőt az Éles (amely, bár nem szűkölködik romantikus toposzokban és bombasztikus elemekben, az érzékenyebben megrajzolt szereplőknek köszönhetően mégiscsak izgalmasabb olvasmány) főszereplője néhány mondat erejéig föltűnik: „Nem tudom, mit higgyek, valami szociopata lehet, körömollóval karcolgatta a combját a konyhasátrak mögött”.

Az Égéstermék erénye nyilvánvalóan az elbeszélő-főszereplő karakterének kidolgozottsága. A regény nyelve nemcsak dinamikus, de – olykor éppen csiszolatlanságával – autentikusan ábrázolja az elbeszélő tudatát és a kontextust, amely formálja. Nem azért nem nyerünk betekintést a politika bonyolultabb rétegeibe, mert egy középszerű főhős szemszögén keresztül szemléljük az eseményeket (sőt ismétlem, ezt a szűrőt tartom a mű legizgalmasabb fogásának!), hanem mert a többi karakter sablonokat követ, az attitűdjeikben fölmutatott ellentmondásokat is beleértve. Reflektálhatunk persze arra, milyen elkeserítő, hogy ennyire ismerősök vagyunk-lettünk ebben a kelet-európai politikai színtér tipikus szereplői által benépesített világban, hogy érzéketlenné váltunk a hatalom korruptságával szemben. Számomra azonban hiányzik ebből a „mi lenne, ha?”-regényből a valami új. Nem biztos, hogy az „általános jelenség” helyett a különös, az egyedi ábrázolása szükségszerűen üres, önelégült összekacsintáshoz vezet.