Mindez főként akkor különös, ha a holokausztirodalom „klasszikusaival” vetjük össze, hiszen a legtöbb ilyen alkotás igencsak komoly, tragikus hangvételű, és ha humorról beszélünk, az legfeljebb irónia, netán cinizmus lehet (mint mondjuk Borowskinál vagy Kertésznél), a konkrét komikum igencsak ritkán fordulhat elő. A regény egy Haifa melletti kisváros egyik lakótelepén játszódik, ahol a gyerekeket kivéve mindenki holokauszt-túlélő, s ez sajátosan befolyásolja a hétköznapokat. A vaskos mű első felében tulajdonképpen nem történik más, mint a telep figuráinak bemutatása, megismerhetjük az itt élő, kissé bogaras alakokat, a főszereplő nagyapáit és nagyanyáit. Több nagyszülőről van itt szó az „átlagosnál”, hiszen a holokauszt-túlélők szerepösszevonási gyakorlata révén a háború után elveszett szüleik, nagyszüleik helyébe új rokonokat kerestek, és az idősebbek is örömmel fogadták új „fiaikat”, „lányaikat”. A legfurcsább a regény figuráiban az, hogy nem csak minden idealizációtól, a túlélői „hősiességtől” vagy az „áldozatiságtól” mentesek, hanem kifejezetten bogaras, fél- vagy teljesen őrült öregemberek tengetik itt napjaikat, magukba zárkózva őrizgetik emlékeiket. A szerző, ügyelve arra, hogy ne váljon szentimentálissá, mintha két lépést a másik irányba tett volna, és a kisváros lakóit, ha nem is ellenszenves, de mániákus, olykor szinte elviselhetetlen alakokként jeleníti meg. Paradox módon éppen emiatt válnak felejthetetlenekké, ettől lesz a könyv első fele humoros.

A regény két kvázi-központi nagypapája Lolek és Józef egymás ellentétei ugyan, de a maguk módján mindketten inkább egy Hrabal- vagy Sólem Aléchem-figurára emlékeztetnek, mint egy holokauszt-könyv túlélő szereplőire. Lolek például zsémbes pénzhajhász, aki nem csupán a többieket nézi le, hanem a holokauszt-túlélőket általában – ugyanis ő nem járta meg a koncentrációs tábort, hanem lengyel katonaként élte át saját, szerinte jóval szörnyűbb hányattatásait. Ahol teheti, gúnyt űz szomszédjaiból és emlékeikből: például zsugoriságára jellemző sajátos szertartását, a sokszor használt teafilterek tovább-használhatóságának mérlegelését, gúnyosan „szelekciónak” nevezi, ami ebben a közegben meglehetősen rosszul hangzik.

Éppen ebből adódik a regény legfőbb érdekessége, illetve újdonsága a holokauszt irodalmában. A mű ugyanis nem csak, vagy nem elsősorban a holokauszt eseményéről, sokkal inkább annak utóéletéről és megtapasztalhatóságáról szól. A könyv első felében az elbeszélő-főszereplő, valamint leányrokona megpróbálnak közelebb kerülni a holokauszthoz. Legfőbb problémájuk ugyanis az, hogy bár izraeliek lévén a közösségi emlékezet szerves része a vészkorszak, de ők már nem képesek élővé tenni ezt. Azért sem, mert valódi és fogadott rokonaik nem akarnak beszélni róla, hallgatásuk, úgy tűnik megtörhetetlen. A könyv nem csak a holokauszt története, hanem a holokauszt keresésének históriája is, mivel a gyerekek a hivatalos emlékezet semmitmondó ünnepélyes tragikumából a valódi, körülöttük tébláboló túlélők élményeihez akarnak eljutni.

A regény második felében megtörik a jég, a szereplők mesélni kezdenek, mivel rádöbbennek, hogy a hallgatást választva majdani halálukkal történeteik, szenvedéseik is végérvényesen eltűnnek. Ami ezután jön, az már egyáltalán nem humoros: a regény első felének anekdotikussága áradó történetözönbe megy át. E megdöbbentő történetek felülírják az első szakasz kedves humorral megírt epizódjait is, a holokauszt megismerése nem valamiféle „szent tudássá”, sokkal inkább az iszonyattal való szembenézéssé válik. Az elbeszélő (és általa mi olvasók) talán többet tud meg a holokauszt eseményeiről, és a túlélők mostani bogarai, mániái is érthetőbbek lesznek. A mi holokausztunkról szól a könyv, áldozatok, kívülállók, esetleg elkövetők gyermekei, unokái holokausztjáról, akik egyszerre kell, hogy megismerjék magát a történelmet, valamint azt is, hogyan él tovább bennünk a múlt.

Részlet a szeptemberi Jelenkorban megjelenő kritikából.