Az Erőszakik és A hét pszichopata és a Si-cu egységes szerzői világképe után azt hihettük, Martin McDonagh filmrendezői portréját már könnyen megrajzolhatjuk. A két játékfilm szembetűnő hasonlósága ugyanis abból eredt, hogy alkotójuk szinte ugyanazon eszköztárból dolgozott, még ha elemei némiképp módosultak is. Nyers brutalitás, pitiáner vagy profi bűnözők, erőszakban és kegyetlenkedésekben bővelkedő jelenetek váratlan fordulatokkal, szellemes humorral és szituációs gegekkel – első két mozija után úgy tűnt, McDonagh filmes életművében formailag és tartalmilag is egységes stílust hoz létre. Ez a holisztikusnak tűnő, morális mérlegeléstől mentes, jellemzően patriarchális világkép azonban nem érvényes a Három óriásplakát Ebbing határában esetében: a rendező harmadik egész estés játékfilmje megtöri a mozgóképes életmű eddigi egységét; mind a fabula, mind pedig a szüzsé és a karakterformálás szintjén radikálisan eltér az eddigi két alkotásától.

A Három óriásplakát Ebbing határában a Missouri-beli Ebbingben játszódik: a kisvárosban hét hónapja megállt az idő, mióta megerőszakolták és meggyilkolták az ott élő tizenkilenc éves Angela Hastingst. Ebbing rendőrei tehetetlenek, a nyomozást pedig eredmény nélkül lezárják, mígnem egyik nap Angela édesanyja, Mildred a város szélén három óriásplakátot ragaszt fel. A „Haldokolt, miközben erőszakolták”, „Hét hónapja történt és senkit nem tartóztatnak le?”, valamint „Hogy lehet ez, Willoughby őrnagy?” feliratok nagy port kavarnak a városban: a legtöbb lakó Mildred ellen fordul, és a plakátok azonnali levételét követeli.

A film története mindössze ebben a néhány mondatban összefoglalható. A cselekményt nem tagolják a rendező előző filmjeire jellemző kisebb-nagyobb jelentőségű fordulatok, nincsenek az utolsó pillanatban bekövetkező véletlenek, váratlan vagy meglepő csavarok. A Három óriásplakát Ebbing határában cselekménye akció és reakció, vagy éppen a reakció hiánya körül sűrűsödik. A gyilkosság még a filmben ábrázolt idő előtt történt; McDonagh első olyan filmje ez, melyben az ölés nem a vásznon zajlik (leszámítva a Willoughby őrnagy öngyilkosságát). A Három óriásplakát...-ban nem valamilyen nehéz ügy megoldását jelenti a másik életének kioltása, hanem kifejezetten ez a cselekmény elindítója. A legtöbb karakter – a látszat ellenére – tehetetlen: le akarják zárni, el akarják felejteni a borzalmas esetet. Mivel azonban a gyilkos személye ismeretlen, egy helyben toporognak és az ebből adódó frusztrációjukat egymáson vezetik le – ki verbális erőszakkal (McDonagh e filmje sem a kifinomult, irodalmi angolt beszélők dialógusaiból áll), ki pedig fizikai és brutális kegyetlenkedéssel (a helyi félkegyelmű részeges rendőr, Dixon egy óvatlan pillanatban félholtra veri és kihajítja egyik ellenlábasát az emeleti ablakból). Ebbing egy (tágan értett) kamaradráma helyszíne: a szereplők közti konfliktusok feszültsége lassan elviselhetetlenné válik, a bűntett pedig továbbra is megoldatlan marad.

Egy hollywoodi produkció ezen a ponton a jól bevált újramegnyitott akták és az immáron eredményes nyomozás történeti alternatíváját választaná. A Három óriásplakát...-ban azonban ahelyett, hogy a gyilkos felderítése állna a középpontban, inkább a jellemek elmélyítésének, az emberi drámák részletezésének kísérletét látjuk. Az Erőszakik, illetve A hét pszichopata és a Si-cu szereplőinek felületes jellemrajza után a rendező arra vállalkozik, hogy a karakterek emberinek tűnjenek, de a nézői azonosulás lehetetlen legyen. Eddigi filmjeiben a rendező paktumot kötött a nézővel, mely szerint nem megtörtént vagy „megtörténhetett volna” eseményeket rekonstruál fikciós módon, hanem olyan alternatív univerzumot hoz létre, mely elveti a néző világának törvényeit, és csakis a saját szabályai szerint működik. Éppen ezért McDonagh korábbi két játékfilmjében nincsen morális kapaszkodó: erkölcsi értelemben nem tudjuk megítélni vagy viszonyítani valamihez a szereplők tetteit.

Ezt az egyoldalúságot váltja fel a Három óriásplakát… karaktereinek összetettsége. Szinte mindegyik szereplő jelleme kettős: Mildred egyszerre gyászoló, összetört anya és kiállhatatlan, házsártos bosszúálló; Dixon, a félbolond kegyetlen erőszaktevő édesanyja mellett szánni való kisfiú; a törpe pedig nemcsak iszákos, magának való alak, hanem szeretetre vágyó, figyelmes férfi. Az egymáshoz intézett vulgáris szavak, a fizikai kegyetlenkedések és a forrongó gyűlölet mellett ugyanúgy jelen van a megbocsátás, az összetartás és az elengedés. McDonagh azonban még a harmadik filmjét sem fordítja át morális tanmesévé; a „jó” és a „rossz” közé egyenlőségjelet tesz és nem kínál fogódzókat. Szinte a film végéig fokozza e bipolaritásból adódó feszültséget, a befejezésben azonban visszatér a jól bevált mcDonaghi zárlathoz és megszünteti a kettősséget: Mildred az addigi esküdt ellenségével, Dixonnal karöltve elindul, hogy az ebbingi reménytelen nyomozás helyett egy tőlük független gyilkosság elkövetőjével végezzenek a messzi Idahóban – s így feloldódik az addigi kamaradráma-jelleg is. Ez a jelenet frappáns visszatérés és egyben kikacsintás is: a rendező a korábbiakhoz képest meglepően más stílusban alkotja meg ezt a filmet, ám a történet vége ismét előző két mozijának hangulatát idézi; mintha az egész film alatt csak játszott volna nézői elvárásainkkal.

További lényegi különbség az Erőszakikhoz és A hét pszichopata és a Si-cuhoz képest a jelenetek zenei aláfestése, ami inkább kárára válik az új műnek. A filmben iróniamentesen, szinte didaktikusan, hatásvadász módon jelenik meg a klasszikus elbeszélésmódra jellemző, narratív jellegű és főként instrumentális zenei alap. A zene kiemeli a film legdrámaibb pontjait, ami irányítja a befogadó reakcióit: megrendülve figyeljük, ahogyan Dixon kiugrik a rendőrőrs lángoló épületéből, és könnyes szemmel nézzük Mildred zokogását a tönkretett plakátjai előtt. Gyenge pontja a filmnek, hogy belehelyezkedik az efféle konvencionális filmi elbeszélés alapelveibe, ahelyett hogy kiforgatná őket. Néhány jelenet a giccs és a közhely határát súrolja, például az öngyilkos rendőrfőnök utolsó levele, melyben mindenkihez van egy utolsó jó szava vagy a törpe szereplő moralizáló beszéde Mildred emberi gyarlóságáról. Néhány jelenettől eltekintve azonban a film inkább a konvencionális és az abszurd határán egyensúlyozik. A fekete humorral teletűzdelt dialógusok és az abszurditásig fokozott helyzetkomikumok mellett ugyanúgy megfér a karakterek egyéni és nagyon is valóságos drámája. A Három óriásplakát Ebbing határában ebből a szempontból a küszöbön foglal helyet: az értelmezés szempontjából nincs domináns, sem választható oldal, a film pedig tulajdonképpen a két pólus interakciójában jön létre.

Martin McDonagh harmadik nagyjátékfilmje újdonságot hozott: kibővítette az eddigi életmű eszköztárát, megtörte annak egységét. Néhány didaktikus megoldás ellenére az ambivalenciával teli világban ezúttal sem kap sok fogódzót a néző a morális értékítélethez, inkább lebilincselően feszült kamaradrámába pillanthat be. Már csak az a kérdés, merre tovább Ebbing határából.