Ez a regény nőkről szól. Két nő érthetetlen és definiálhatatlan kapcsolatáról. Egyszerre vonzzák és taszítják egymást, így sem egymással, sem egymás nélkül nem tudnak élni. Első ránézésre minden rendben van közöttük, azonban elég egy apró szikra, hogy a szunnyadó indulatok lángra kapjanak, és a két nő hirtelen, minden előjel nélkül hisztérikusan egymás torkának esik, a vita pofozkodásig, hajtépésig fajul, és a lelkük legmélyebb bugyrából előtörő gyűlöletnek engednek utat. Adela és Sztefa két független, önálló lény, de képtelenek egymás nélkül élni.

A történet Sztaniszlavivban játszódik, a századforduló Monarchiájának városkájában, ahol – ahogy a regény címe is sugallja – béke honol. Sztefának kialakult világképe, amelyet nem nagyon zavar meg semmilyen külső inger. Ha valami mégis hibádzik, úgy van vele, hogy ez Isten akarata, Istenre bízza magát. A történetet Sztefa naplószerű elbeszéléséből ismerjük meg, aki cselédként mindig külső pozíciót foglal el, és ebből a perspektívából kommentálja az eseményeket. Időnként megnyilvánuló naivitása ellenére nagyon élesen és jól látja a történéseket, saját észjárása szerint pedig nem átallja kifejteni véleményét az emberek viselkedéséről, világnézetéről és hibáiról. Először valóban úgy tűnhet, hogy a Monarchia a boldog békeidőket éli, azonban egyre több olyan jelet találunk a cselekmény előrehaladtával, amelyek az idill hamarosan bekövetkezendő elmúlására utalnak. Nem véletlenül bukkan fel a regényben Thorn, az illuzionista, akiről idővel kiderül, hogy közönséges csaló. Thorn lelepleződése előrevetíti, hogy a nyugodt, idilli időszak ugyancsak illúzió, amely egyszer majd szertefoszlik. Meginog a vélt vagy valós rend, ahogy Sztefa világképe is szépen lassan kezd darabjaira hullani.

Látszólag teljesen egyértelmű a két nő közti kapcsolat: Sztefa cselédként Adelát szolgálja. Ám bonyolítja a helyzetet, hogy gyerekkoruktól fogva együtt nevelkedtek, miután Sztefa szülei meghaltak a nagy sztaniszlavivi tűzben, amelyben Adela édesanyja is életét veszítette. Adela apja, Anger doktor vette magához Sztefát. A lányok közti éles társadalmi határ elmosódott: Sztefát Anger doktor taníttatta, lányával együtt nevelte, szerette, de mégsem fogadta gyermekévé, hanem a ház cselédjévé tette meg. A lány szolgálóként dolgozik, de fizetséget nem kap, és Adela időnként úgy bánik vele, mintha a testvére vagy a legkedvesebb barátnője lenne, néha viszont páros lábbal tipor bele Sztefa önérzetébe, akire gyerekkora óta féltékeny. Adelát Sztefa elbeszélésén keresztül ismerjük meg, és egy idő után az lehet a benyomásunk, hogy Sztefa a nagy vesztese ennek a kapcsolatnak. Szolgálja Adelát, és ez a szolgálat számára szent küldetés, időnként úgy tűnik, túldramatizált áldozattétel, amely tulajdonképpen teljesen szükségtelen. Adela következetlensége és Sztefa önérzetessége – ami abból fakad, hogy Sztefa világosan látja, hogy Adela lélegezni sem tud nélküle – bonyolult viszonyt eredményez, amely feljogosítja mindkét nőt arra, hogy szerepét sajátosan értelmezze, így a másik számára kiszámíthatatlan lépést tegyen.

Amikor Adela úgy dönt, hogy szeszélyből eladja a befogadott, és időközben Sztefa szívéhez nőtt árva fiút, elszabadulnak az indulatok. Sztefa minden elfojtott dühét Adelára zúdítja, a veszekedés tettlegességig fajul:

 „Te – üvöltöm, mint egy megszállott, és rángatom Adelát mindenfelé, amitől kényes fürtjei úgy libegnek, mint a hínár a tavon – emberi életek tulajdonosa! Kinek képzeled te magad? Túl kevés neked az én életem, amit születésem pillanatában neked adtam, és hozzád vagyok varrva, mint egy tartalék gomb a ruha bal oldalán? […] Az arcom jobb oldala sajog, mintha leforrázták volna. Oldalra csapódik a fejem, szinte elválik a nyakamtól. Adela fölöttem áll, meredt szemmel néz, erősen összeszorítja a fogát, és a tenyerét dörzsölgeti. »Hogy merészelsz...« – sziszegi rám, az arcán természetellenes pír jelenik meg.” A nagyjelenet után pedig, amikor lecsillapodtak az indulatok, a következő párbeszéd hangzott el Adela és Sztefa közt: „Sztefa, takarítsd össze ezt a sok szemetet, kérlek” – mondja Adela fáradt hangon, a halántékát masszírozva, fájdalomtól eltorzult arccal. „Máris, Adelcia – válaszolom. – Csak bedörzsölöm a fejedet Pocso balzsammal, ne szenvedj már.” Szinte lehetetlen eldönteni, hogy melyik a színjáték: a hajtépés vagy az utána következő már szinte szirupos hangnem, gyengéd gondoskodás. Minden egyes ilyen csetepaté megáll egy ponton: soha, egyikük sem gondol a végleges szakításra, a kölcsönös függő helyzet miatt nem elég bátrak ahhoz, hogy megtegyék ezt a lépést. Mivel Adela nézőpontját csak a regény végén ismerhetjük meg, úgy tűnik, Adela álnok, elkényeztetett hisztérika, aki játékszernek tekinti Sztefát. Tisztában van vele, hogy nem tud a cselédje nélkül élni, mert még felöltözni sem képes egyedül, kiszolgáltatja magát a szolgálólánynak, és épp ezt a kiszolgáltatottságot próbálja ellenpontozni gonoszkodásával. A megalázó bánásmóddal akarja visszaszerezni fölényét és uralmát a szolgáló felett, aki ugyan tisztában van cseléd voltával, mégis többször fölényeskedik. Kritizálja Adelát és ha a társadalmilag felette állók vétenek az etikett szabályai ellen, Sztefa lenézően nyilatkozik róluk. Az urak és a hölgyek pedig öntudatlanul ugyanúgy kiszolgáltatják magukat neki, mint Adela: képtelenek ellenállni Sztefa ínycsiklandozó fogásainak, és az illem szabályaival mit sem törődve gátlástalanul telezabálják magukat.

Sztefa önmagáról és az őt körülvevő világról alkotott képe folyamatosan formálódik át. A mindig határozott és kemény nő, aki elutasítóan nyilatkozik a házasságról, gyengéd érzelmeket kezd táplálni egy, a múltjából előbukkanó férfi iránt. Megjelenik Velvere is, egy zsidó fiú, aki megpróbálja felnyitni Sztefa szemét, megértetni vele, hogy elpazarolja a tehetségét, és új életet kínál számára Amerikában. Velvere látja, hogy a Monarchia megkövesedett világa szét fog hullani, és olyan jövőt ajánl Sztefának, ahol a tehetségét, a munkabírását, a szorgalmát pénzre tudná váltani, és nem fecsérelné el önmagát egy olyan házban, ahol nem becsülik meg igazán.

Sztefa áldozatvállalása félreértésen, félre- vagy inkább belemagyarázáson alapult, amely az élete értelmét jelentette. A végső lökést számára szintén egy félreértés hozza el, amikor is visszafordíthatatlan tettre szánja el magát: a regény csúcspontja drámai és komikus, hisztérikus és vicces, tragikomédia, ahol elmarad a katarzis: a viszonyok tisztázása helyett csak még nagyobb káosz következik.

Andruhovics egy vele készített interjúban viccesen azt válaszolta azoknak, akik regényét történelmi regényként próbálták értelmezni, hogy ez nem historikus, hanem hisztérikus regény. A történet középpontjában az önazonosság-keresés áll, egy illúziókra épített identitás felbomlása, amelyet értelmezhetünk az egyén és az állam szintjén is. A Felix Austria ugyanolyan csúfos véget ér, mint amilyen csúfosan szétesett Sztefa addigi élete is, hiszen az illúziók nem képesek megőrizni azt, ami valójában soha nem is létezett.