Kocsis Árpád első regénye ez a karcsú kötet, amely a Forum Könyvkiadó Intézet meghívásos pályázatára készült. Ha valaki véletlenül átugraná a fülszöveget, az a cím alapján valószínűleg tengeri kalandokra számít, amire az Ószövetségből, Ámosz próféta könyvéből származó mottó is ráerősít: „... aki hívja a tenger vizeit és kiönti azokat a földnek színére: az Úr annak a neve”. Ehhez képest a 17 rövid fejezetre oszló szöveg egy nemzetközi takarítóbrigád munkanapjait követi nyomon, egy német nagyváros (valószínűleg Berlin) egyik multifunkcionális felhőkarcolójában. A környezet kortársibb már nem is lehetne: a menekültválság nagyobb terjedelemben is terítékre kerül, de esik szó a brexitről vagy egyes kurrens tudományos eredményekől is. De ezek mégsem igazán fontosak, csak keretként szolgálnak. Kocsisnak jól észrevehető szociológiai és társadalomkritikai mondanivalója van, a szöveg, indirekt módon, rámutat az egyes társadalmi rétegek között húzódó törésvonalakra.

A brigád egyik tagja által elővezetett, élőbeszéd jellegű (helyenként tudatfolyamba hajló) elbeszélés általában a munka közben zajló érdektelen események leírására szorítkozik. Az egyes szereplőket elszórtan felbukkanó információcsomagok mutatják be, de a megtudottak sokszor valószerűtlennek hatnak, nem egy alkalommal pedig más karakterek sztereotípiáiból, illetve pletykáiból táplálkoznak („Még csak az kell, hogy a kubai meg a baszk forradalmat szövögessen neki itt munkaidő alatt” – áll például egy helyütt). Az események leginkább egy folyton takarításra szoruló, turistalátványosságként szolgáló hatalmas akvárium körül bonyolódnak, amelyben a címszereplő főleg döglődéssel tölti az idejét, de maga az üvegből épült felhőkarcoló is akváriumra hajaz. Az olvasó úgy tanulmányozhatja a szereplőket, ahogy ők a fogságban élő vízi élőlényeket. Ennek a felhőkarcoló-akváriumnak pedig megvannak a maga egymástól élesen elkülönülő élőhelyei: az irodisták, a biztonságiak, a jógázók szintjei. A külvilág hírei ebbe a környezetbe csak eltorzítva jutnak el, mint például a „Trappista” (valójában TRAPPIST; a természettudományos utalásért külön elismerésem a szerzőnek) csillag bolygóinak felfedezése.

A jelzett pletykák és sztereotípiák gyakori alkalmazása, illetve a többé-kevésbé valószerűtlen részletek taglalása (a török például a narráció szerint puszta szórakozásból kel át a menekültekkel az Égei-tengeren; de ennél is jellemzőbb a baszk Ajtor sorsa, akinek korábbi életútja egy hivatásos titkosügynökét is lepipálja) komolyan megkérdőjelezik a narrátor megbízhatóságát. Viszont ezek az epizódok több szempontból is jelentősen oldják a szöveg rögrealizmusát, nem mellékesen pedig a karaktereknek a sajátjuknál izgalmasabb élet iránti vágya tükröződik bennük.

A kötetnek vannak visszatérő kulcsmondatai, amelyek több fejezetet is indítanak: ilyen például „az oktopusz már napok óta döglődött”. Ezek ravaszul akár tévútra is vezethetik az olvasót az elbeszélt események időrendjével kapcsolatban; de a kötet végére a szerző minden felmerülő kétséget eloszlat. A narratíva előrehaladása összhangban áll az elbeszélés objektivitásával: a döglődő oktopusz felől egy, az irodaház életét mérsékelten felbolygató üzemi baleset felé tart, de igazából nincs sem valódi kezdete, sem vége: csupán tetszőlegesen kiragadott részlete egy nagyobb folyamatnak. A folyamatos jelennek, amely minden hasonló, a kreativitást messzemenően nélkülöző munkahelyet és folyamatot jellemez. Kocsist láthatóan izgatja ez az állandó, körkörös helybenjárás, miközben az idő mégiscsak telik: ez is újabb réteggel járul hozzá a társadalomkritikai mondanivalóhoz.

Érdemes a mottót részletesebben is megvizsgálni: ebben a végtelenül materiális környezetben hogyan játszhat szerepet az Úr? Mindenekelőtt: az irodaház láthatatlan és elérhetetlen vezetése (a takarítók nézőpontjából a legmagasabb pozíciót elfoglaló személy, aki még számukra elérhető, Frau Gilgen, legfeljebb középvezetőnek tűnik) az akvárium felett kétségtelenül korlátlan hatalmat gyakorol, amennyiben ők döntik el, kizárólag a fizető turisták érdeklődését szem előtt tartva, hogy milyen élőlényeket mutassanak be. Ebből ered a címszereplő senyvedése is, „aki” a szöveg szerint nem bírja a fogságot, de a profit érdekében mégis erre kárhoztatik. Másfelől pedig a takaritóbrigád pozíciója sem sokkal áll e szint felett. Mindez egyértelműen tükröződik a narrációban: az elbeszélő cseppet sem elégedett a helyzetével. Különösen a turistákkal szemben mutat ellenszenvet, nyilvánvaló okból: a legtöbb szemetet ők termelik, ám a biztonságiakról is rossz a véleménye. (Az irodistákat, illetve a többi látogatót ellenben inkább irigyli.) A felsoroltak arctalan tömegként, ugyancsak sztereotipizálva jelennek meg: Kocsis nem mondja ki nyíltan, de így utal a személyes kapcsolat hiányára. Ebben a regiszterben a legerősebb a szöveg társadalomkritikai vonulata. A narrátorban fortyogó indulatok erejét jelezve a szöveg előrehaladtával az elbeszélés a már jelzett módon felül is egyre sűrűbben rugaszkodik el az általában jellemző földhözragadt realizmustól, és végül már egészen apokaliptikus víziókba csap át. Ebben a kontextusban az üzemi baleset, az akvárium sérülése világpusztító katasztrófaként tűnhet fel, ami mindenestől elsöpri a felhőkarcolót, sőt, a várost is – hogy aztán a következő fejezetben minden ugyanúgy folyjon tovább, mintha mi sem történt volna. Kétségtelenül van igény egy valóban transzcendens hatalomra, amely felforgatná a rendszert, de a lezárás világosan mutatja, hogy egy ilyen sosem fog beavatkozni.

Kocsis Árpád kötete pontosan ragadja meg a társadalom egy gyakran észre sem vett csoportjának világlátását, érzéseit, bár az általa létrehozott atmoszférával nehéz a befogadói azonosulás. A kötet mégis rendkívül érzékletes olvasmány; a szerző következetesen és megingás nélkül követi és diktálja a takarítók életének monoton ritmusát.