Összegezve az előzményeket: az idei őszi nemzetközi belgrádi könyvvásáron a német ajkú irodalom jeles képviselői voltak a fővendégek, közöttük is a legjelesebb a Nobel-díjas Herta Müller, akinek kisebb lavinát sikerült beindítania Szerbiában a maga jól felvágott nyelvével. A híres írónő több helyszínen is beszélt, és dióhéjban ezeket mondta, amitől feszengeni kezdett utóbb a közönség. Még inkább a jelen lévő diplomácia.

– Romániából jöttem, ahol megszenvedtem a diktatúrát. Rengeteg szerencsétlenséget és nyomort láttam, ezért mindig is érdekelt, hogyan működik az élet, hogyan viselik az emberek. Nézzék csak Kelet-Európát, mi történik ott intő példaként megint. Magyarországon Orbán Viktorral, aztán mi van Lengyelországgal, Kaczyńskival az élen? Még mindig ott csúflakodnak a kényszeruralom maradványai mindenütt. Van belőlük Romániában, ahogy nyilván itt, Szerbiában is. A távolabbi Törökországot nem is említeném. Egész nemzedékek fognak eltűnni, míg a dolog meg nem változik. A mentalitás tovább él, mint egy-egy diktatúra. Újra és újra előbújnak azok az emberek, akik ijesztő vezérekké lesznek, pillanat alatt meg tudják változtatni az országot, sárba tiporni a jogállamiságot. És ez bizony nem fog gyorsan megváltozni.

Ezt még bírta a Szerb Nemzeti Színház csillárja, nem sértődött meg annyira a szerbség, amitől azonban igen, az az, hogy Müller ennyivel nem érte be. Talán attól is kissé paprikásan, hogy a szerb nemzeti kérdésekről itt, ezen a gutenbergi kiállításon több szó esik, mint nevezetesen épp a vendégek irodalmáról – vagy csupán azért, mert ő úgy beszél, ahogy ír –, olyasmit talált mondani hangosan, miszerint Szerbia egyedül saját magának köszönheti a sok rosszat. A szerb polgárok együtt kell éljenek azzal a tudattal, hogy csak saját maguknak köszönhetik sorsukat, saját kezűleg ártottak maguknak. Célozván ezzel vastagon a háborús NATO-bombázásra, persze, amelyet a szerbség, tény, mind a mai napig nem hevert ki. Nem értvén, ha már megtörtént, miért nem kaptak ugyanebből a jóból az ellenfelek is? – Utóbbi kérdés megválaszolatlan maradt, a németség kollektív bűntudata ezúttal nem került nyomatékkal latba, Koszovó és Katalónia ellentmondásos párhuzamának gondolata meg már vásáron kívül kapott lábra, így nem lehet tudni, mit szólt volna hozzá Herta Müller. De nincs kizárva, hogy a téma ott lesz a következő vásáron. Ha lefogadhatóan Herta Müller nem is.

Herta Müller sértőnek tekintett szavaira a tavalyi könyvvásár megnyitó személyisége, Emir Kusturica rendező reagált a nevesek közül elsőként, miután ezt már jó ideje, történetesen a szerbség szenvedélyes védelmét elmulaszthatatlan mindennapi teendőjének tartja. Ha nem is egészen Zrínyiként, s önmagára nézve nem ugyanazzal az eredménnyel, de egyedül, bátran kirontott a várból, s üldözőbe vette a gyalázatos, itt távozóban lévő ellenséget. Bizony, nem kardlappal igyekezett annak hátát ütni, hanem az élével miszlikre aprítani.

A sajtóban közétett, sebtében megírt „vitriolos” Kusturica-dolgozat a Herta Müller egy napja címet viseli, utalásként Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja című regényére. Elsőre nehezen felfejthető párhuzam, szerencsére Kusto kapitány segít. Mondván, hogy azokban az időkben, amikor Herta Müller és ő cseperedtek, nem az a szovjet ideológia hatott a világlátásukra, amelyet Müller, aki csupán egy évvel idősebb nála, most kimásolt az akkori propagandából, hogy hivatkozzon rá a szerb nemzetiben. A könyv és a mozi formálta a világlátásukat. Feltételezi, hogy szinte egy időben olvasták Szolzsenyicint, szurkoltak az olyan szenvedő hősöknek, mint Gyenyiszovics. Amikor A Sierra Madre kincsét vagy éppen Bruce Lee filmjeit nézték, szívük együtt kalapált az üldözöttekért és megalázottakért, szabály szerint a gyengébbek oldalán álltak. Olyan idők voltak azok, mondja, amikor erős váruk volt a szó, nem pediglen közönséges ringyó, mint ma.

Herta Müller, véli, újabban arra tanít bennünket, hogy ez a magatartás téves, és még mindig azokkal a vámpírokkal viaskodik, amelyek a Ceauşescu házaspár képében látogatják rémálmaiban. Szerinte ettől a traumától gondolja Herta Müller, a Szerbiára hullott NATO-bombák biztos zálogai lehetnek annak, hogy ezek a vérszopók soha nem térnek vissza. Egyébként meg, szögezi le, ha lenne tényleg igazság a földön, akkor Müller helyett a legnagyobb ma élő osztrák író, Peter Handke kapta volna meg a Nobelt.

A szövegben, úgy elejtve, ott lapul még pár gondolat, amely szerint okosabb lett volna a jeles vendéget elcipelni Kragujevacra, a fasizmus áldozataivá vált szegény tanárok és diákok sírjához, mert ha tényleg maradt emberség benne, akkor ott torkára fagyott volna a szó. Ha meg nem, akkor okosabb lett volna elvinni valami katonai erődemonstrációra, ahol elgondolkodhatott volna az urániumnak a nemzeti tudatra gyakorolt jótékony hatásáról. De könyvkiállítás helyett valószínűleg megtette volna Müllernek a könyvvásár előtti autókiállítás is.

Itt a kusturicai gondolat kissé az elvárható szint alá süllyed, de hogy az érdekességek nem járnak egyedül, Emir – pravoszláv keresztségében Nemanja – Kusturica azt a vitát provokálta ki újfent, vajon lehet-e egy muzulmán szerb? Esetleg fordítva. A csata itt tart. Közben beleszólt, csak hogy az őrület izmosabb legyen, Muamer Zukorlić szandzsáki mufti is, aki szerint a szerbség legnagyobb pravoszláv szentje, Szent Száva után épp Emir Kusturica a szerbek legnagyobb felvilágosítója. Ugyanis a bosnyákok a történelem folyamán mindig fontos szerepet játszottak, mert a bosnyák nép nagyon eszes. Ha nem így lenne, a szerbek megtagadnák például Meša Selimović írót, aki ugyebár Mehemed. A szerbek nem tudnak meglenni nélküle, ahogy Emir Kusturica nélkül sem. Különben nem fogadták volna el, nem hordoznák a tenyerükön, s nem engednék ennyiszer mikrofon elé – végezetül ígyen: Zukorlić mufti.

Őt úgyszintén pergőtűz alá vették, az viszont új fejezetet nyit a történetben, amelyben vissza kellene nyúlni a történelembe. Itt fékezünk be. (Egyelőre.)