Rózsákról, tövisekről. Tompa Andrea Omerta című regénye (Bp., Jelenkor, 2017) – az utóbbi évek egyik legfontosabb munkája – Erdély huszadik századi történetéből meríti tárgyát. Cselekménye az ötvenes években játszódik Kolozsváron. A történetet négy elbeszélő – egy férfi és három nő – összekapcsolódó, egymást kiegészítő elbeszéléséből ismerjük meg. A férfi, a könyv főhőse Décsi Vilmos kertész. Ezt a tehetséges, ám iskolázatlan, rózsanemesítéssel foglalkozó autodidakta szakembert a román kommunista hatalom „kiemeli”, egyetemi tanár lesz, a hibridizáció terén elért sikerei alapján Állami-díjat kap, továbbá személygépkocsit sofőrrel, kertjéből pedig Stáció néven növénynemesítő intézetet kreálnak. Ám mindennek ára van: belép a pártba, együttműködik a román kommunista hatalommal. És egyre inkább fél: „őtet most nézik”, „kell vigyázzon” – mondogatja. Beszéde is átalakul. Ez a korábban józan, egyszerű fiatalember most már úgy fogalmaz például, hogy „elaboráljuk a direktívákat”, s már nem Bukarestbe megy utasításokért, hanem Bucurestibe, immár Vilhelm Deciként. Ez a történet a karrierregény hagyományára épül, amelynek fő motívuma a hős jellemének eltorzulása, aki mögött ezúttal megdöbbentően sötét tónusú és a történelmi tényeknek megfelelő tabló jelenik meg egy primitív és alattomos diktatúra hétköznapjairól, az erdélyi magyarság és kultúra szisztematikus felszámolásáról, elrablásáról. Az utcákat és a tereket megfosztják eredeti nevüktől, Hunyadi Jánosból dák hős válik, Gheorghiu-Dej pártvezér pedig pezsgőt rendel, amikor tudatják vele, hogy a betelepítések következtében Kolozsvár román lakóinak száma már meghaladta az őslakos magyarságét. Ennek a történelmi tablónak a centrumában a kolozsvári magyar egyetem megszüntetésének eseménye áll – magyar mártírokkal. „Előbb a költő, irodalmár, a nyelvész Szabédi. […] Aztán két másik tanár, az egyetemről, egy statisztikus meg egy zsidó közgazdász. Löwinger nevű, Molnár Löwinger. Hallottam, hogy a szüleit deportálták, nem jöttek vissza. A fiuk meg öngyilkos lett most, két nappal Szabédi után rögtön. Képzeljem, meséli Lali, nem engedték meg az egyházi temetést Szabédinak. Féltek. A papok meg eljöttek, unitárius volt ugyanis, és ott álltak talárban némán, sok pap, talárban, vagy palástban, amit ők viselnek. Némán áll a pap a temetésen! Se egy ima, egy ének, búcsúztatás. Még a végtisztességet se lehetett megadni.” A Décsi Vilmos által elmondott történet mélyén két gondolat komor fénye világít. Ez az egész világ, amit a könyv bemutat: „Forma fara fond” (Alap nélküli felépítmény), ahogyan az egyik szereplő mondja. Mert sem ideológiailag, sem tradicionálisan nincs érvényes, hiteles, értékalapú fundamentuma (annál veszélyesebb, persze), s mindez a szereplők „átprogramozásával”, önmagukhoz képest idegenné formálásának szándékával jár: „Csak az a keserű érzés van mind bennem, hogy másik ember az, akiről az újságban írnak, nem én” – mondja Décsi. De nemcsak ő, a három nő is átéli ennek a megfosztatásnak a drámáját, ami ellen azonban ők eredményesebben küzdenek, mint a férfi. A regényben valós személyek is szerepelnek Balogh Edgártól a már említett Szabédi Lászlóig, s a cselekmény főhőseit is élő személyekről mintázta a szerző, Décsi Vilmos modellje (ezt Károlyi Csabának az Élet és Irodalom szeptember 15-i számában közölt írásából tudom) Palocsay Rudolf volt, akiről könyvet is írtak.

Kérdés azonban, hogy ezt a fájdalmasan gazdag életanyagot szervesen be tudja-e fogadni az epikus forma? Erre a kérdésre határozott igennel válaszolok, s úgy vélem, ennek a poétikai eredménynek két záloga van: az elbeszélés szubjektív módja, valamint a férfi főhős mellett felléptetett nők, akiknek elbeszélése más-más megvilágításba helyezi a fentebb elmondottakat, s akik elmondják azt is, amit Vilmos elhallgatott. Ezzel a regény fő motívumához jutottunk, amit a címe is kiemel.

Kali, azaz Szabó Ződ Klára széki parasztasszony, aki brutális férjétől menekülve kerül a városba, s lesz Vilmos cselédje, majd szeretője s fiának anyja. Egy kicsit Vilmossal is megértő anyaként viselkedik, aki szerint: „Több, mint egy kutya. És, szerencse, kevesebb, mint feleség.” Kali mesemondó tehetség, történetei a széki folklórhagyománnyal ellenpontozzák (és olykor értelmezik) gazdája sivár sikerhistóriáját. Butyka Annuska, a hóstáti félárva lány is menekül: részeges apja helyett keres magának pótapát „Vilmos bácsi” személyében, akibe szerelmes, s aki el is veszi tőle azt, ami „jár neki”, de megvárja, míg a leány nagykorú lesz, mert neki vigyázni kell. Ahogy Kali a széki kultúrát, Annuska a hóstáti hagyományt őrzi, e városi földművesek pusztuló tradícióját és életformáját. Egyre reménytelenebbül, mert a kollektivizálás jegyében mindenét elveszik, még kedves lovát, Pujut is be kell szolgáltatnia. Ez a Puju a regény fontos szereplője. Búcsúlátogatása Annuskánál, mielőtt elvinnék (minden bizonnyal a vágóhídra), a regény egyik legszebb jelenete. Háromszoros fénytörésben látjuk: álom, a megőrző és vigasztaló képzelet szüleménye, amit Annuska valóságként mesél el Eleonórának, ez pedig elmondja az olvasóknak. Eleonóra, azaz Rózsika ferences apáca, akit társaival együtt bebörtönöznek, megaláznak, ám ez a törékeny, beteg kis nő megőrzi hitét és mindent kibír. Mint ahogy azt is kibírta, hogy gyermekkorában apja megnyomorította. Ő áll legközelebb a könyv rózsa-motívumához, amit a neve is jelez. Tőle tudjuk meg (várakozást keltő késleltetéssel csak a könyv 507. lapján), hogy a címben szereplő szó arra a hallgatási parancsra utal, amelyet a börtönben írattak alá vele. Az elfojtás kényszerének és a kimondás vágyának feszültsége telíti meggyötört lelkét. Emblematikus jelenet, amikor a kolozsvári templom előtt ülve apácatársával a padon kopogtatva „beszélgetnek”, a börtönben tanult titkos nyelven. Ebben e jelenetben benne van a diktatúra természetrajza, és sokat elmond a magyar–román viszonyról.

A három nő elbeszélése egyenként száz-száz oldalt tesz ki, ez összesen háromszáz oldal, éppen annyi, mint Vilmos történetének terjedelme. (Ez utóbbit először sokallottam, de aztán beláttam, hogy jó szívvel nem tudnék húzni belőle.) A könyv szerkezete tehát arányos és kiegyensúlyozott. Ezt a kompozíciós viszonyt én elsősorban nem a férfifölény paternalista szisztémájának kritikájaként, a nők alárendelésének jeleként értelmezem, bár így is lehetne, inkább azt olvasom ki belőle, hogy a nők kiszolgáltatottabbak ugyan az adott viszonyok között, de egyszersmind ellenállóbbak is. Ezért fontos, hogy hárman vannak. Kali negyvenévesen életet ad kisfiának, Rózsika megőrzi hitét s vele önmagát, ahogy Annuska (bár továbbra is Vilmos bácsi szeretője marad) két gyereket szül „mutuj” férjének, s még Pujut is megtartja, ha másként nem, hát képzeletében. Ahol Puju még beszélni is tud, mint a mesék táltosa.

(Fotó: Végh László)

Tompa Andrea tollából súlyos, nagy regény született. Bőséges életanyagot hordoz, hús-vér figurákat mozgat. Ám ennek a könyvnek legfőbb esztétikai értéke mégiscsak a nyelve. A négy elbeszélő négy különböző nyelvi világot képvisel. Az erdélyi magyar népnyelv változatait. Ahogy Kali ösztönösen keveri az igemódokat, s állítmányként használja a létigés határozókat, stíluselemmé formálva a grammatikai hibákat, ahogy Annuska áthelyezi az igekötőket és meg-megtöri, de éppen ez által avatja sajátjává a magyar szórendet, az a szerző nyelvismeretének és teremtő nyelvi fantáziájának remekpéldája. Dokumentum és poézis. És Tompa Andrea ezt a rögzítve megalkotott nyelvet finom szálakkal köti az irodalmi hagyományokhoz. Fontos helyeken a szöveg áttetszővé válik, s korábbi szövegek jelennek meg mögötte. Sajátos palimpszeszt-élményben részesülünk. Így tűnik fel előttünk, a rózsa-motívum kapcsán, s egyúttal ironizálva Babits Mihály Hatholdas rózsakert című elbeszélése, vagy a Pej Nusi története mentén Petőfi novellája, A fakó leány és a pej legény: „Aztán a tejszőkének meg a veres képűnek lett sok szép gyermek, mindegyik tiszta normális.” Ámánka története a széki mesevilágot szembesíti Vilmos hétköznapjainak valóságával, Szent Nikuláj legendája az ortodox népi fantázia hitvilágát szólaltatja meg. Vilmos pedig egy helyen akaratlanul is Gertrude Stein rózsa-versének nevezetes sorát idézi: „A rózsa, elvtársak, a rózsa, magyarázom nekik, a rózsa…”

A regényt alkotó elbeszélések személyes jellegűek, beszélőik egyes szám első személyt alkalmaznak. S ami különös, és lehet, hogy most a szöveg egyik titkát érintjük, a szokásos múlt idejű narrációtól eltérően a mondatok többnyire jelen időben fogalmazódnak. Ez által a beszéd médiummá válik: hangokat hallunk, s ezek közvetítik nekünk az éppen zajló eseményeket. Úgy érezzük, a szereplők felénk fordulnak s hozzánk szólnak: itt és most. (november 25.)