A Jelentés az Akadémiának című Kafka-elbeszélésben Rotpeter, a majomember írásban számol be különös, hibrid életéről. A Hale-kötet narrátora, Bruno Littlemore – akinek apja egyébként éppen az említett Kafka-szöveg elbeszélőjének nevét viseli – hasonló kísérletet tesz: elmondja metamorfózisának egyes állomásait, értelmezi köztes létét és bemutatja, miként reagál egy, „az animális homályból” (24.) kivezetett majom ténykedésére a humán társadalom. Mint az már a regény felütésében kiderül, Bruno a fiatal etológus doktorandusznak, Gwen Guptának mondja tollba sajátos életét. A narrátor egy olyan fejlődési ívet szándékozik leírni, amely a Lincoln Park állatkertjéből való szabadulással kezdődik, majd a kutatóintézet állatkísérleteivel, Bruno öntudatra ébredésével és életének botrányos-tragikus eseményeivel folytatódik. Az átalakulás során a majom megtanul beszélni, olvasni, írni, festeni, emberi módon gondolkodni és érezni. Minderre pedig maga is reflektál: kijelöli azokat a pontokat, ahol cezúrához érkezett („hát itt kezdődött Bruno Littlemore fejlődéstörténete” [48.], „ott és akkor végleg levetkőztem állati énemet” [71.], „végre ember lettem! EMBER lett a szörnyetegből” [453.]).

A megszakításokkal, kiszólásokkal szabdalt („ezt a hálóinget jegyezzük is meg, mert később még fontos lesz” [122.], „erről majd később” [27.], „hogy is volt, hogy is?” [44.]), ám időben lineárisan elrendezett történet központi szála Bruno és a kutatóorvos Lydia bizarr viszonya. A majom beleszeret a nőbe, aki viszonozza érzelmi-fizikai közeledését. Hale nagy gondot fordít arra, hogy az elbeszélés bővelkedjen a fordulatokban, gördülékeny és különös legyen. Ez eredményezi egyrészt azt, hogy az – egyébként szigorúan, átgondoltan szerkesztett – kötet jóval hosszabb a kelleténél; másrészt pedig azt, hogy néhol a szerző egészen eltúlozza a botrányosnak szánt történetet (Lydia teherbe esik Brunótól, miközben agydaganatot kap és afáziás lesz. A csimpánz ezután Shakespeare-színésznek áll New Yorkban, intim viszonyba kerül egy tizenéves lánnyal, majd – hogy még emberibb formája legyen – átszabatja az orrát).

Az unikális határpozícióból beszélő, az emberi nemet külső és belső perspektívából egyaránt szemlélő és értékelő majmot a szerző igen ellentmondásos, vállaltan tabudöntögető figurának formálja meg. Bruno önjellemzése szerint: „köztudottan deviáns (…), züllött és perverz” [48.]. A majomember „bemutat az emberiségnek” [361.]; mindeközben pedig éppen annak, azaz a humán kultúrának a nyelvén szól. Kifejti határozott – sokszor bosszantóan egyoldalú és felszínes – elképzeléseit különböző diszciplínákról (pszichológiáról, fizikáról, esztétikáról, kommunikáció-, irodalom- és nyelvtudományról). Megadja például saját nyelv-, költészet- és festészetfelfogását („a nyelv ugyanis, és ebben biztos vagyok, kísérleti műfaj: adatközlés és zene, ráció és művészet egyszerre” [66.]; „a nyelv forrása a zeneiség, nem a szemiotika” [158.]; „mi lenne más a költészet, mint a tudat árnyjátéka” [44.]; „mi más a festészet (…), mint színkódolt erekció” [178.]). A kulturális utalásokban bővelkedő munka (olvashatunk többek között Skinnerről és az operáns kondicionálásról, a behaviorista felfogásról, Chomskyról, Diogenészről, Platónról, Brecht elidegenítő effektusáról, Zénón paradoxonjáról vagy Artaud színházáról) akkora tudásanyagot igyekszik magába sűríteni – nemegyszer öntetszelgőnek ható módon fejezve ki ezzel Bruno műveltségét –, amely még a vaskos könyv keretein is igencsak túlmutat. Mindezek pedig csupán azt jelzik: Hale jókora erőfeszítéseket tett arra, hogy a Bruno Littlemore fejlődéstörténete erős hangú, nagyratörő vállalkozásnak tűnő első kötet legyen.