A Szívlapát című antológia 85 kortárs szerző 150 versét tartalmazza, melyet azzal a kimondott szándékkal gyűjtött egybe a szerkesztő, Péczely Dóra, hogy megnyerje a 16 év körüli olvasókat a kortárs költészetnek.

A kötet címe felidézi Varró Dániel Szívdesszertjét és ezzel együtt a szerelmesvers-tematikát, a kamaszos játékosságot. Ugyanakkor a szívlapát kifejezést a „szívlapáttal fejbe verni” szófordulatból ismerhetjük elsősorban. A címadó Parti Nagy Lajos-versben – egy lehetséges olvasatban – a bú mértékegységeként szerepel a szó: „szemében egy-egy szívlapát bú”. Hogy ezek a jelentésirányok hogyan is kapcsolhatók a kötethez? A Szívlapát ezek szerint utal az érzelmességre, a testi/lelki nehézségekre és a letaglózó tapasztalatokra is.

Az antológiát minden szempontból sokszínűség jellemzi, tekintsük a szerzők életkorát (a legfiatalabb költő 1997-es, a legidősebb 1929-es születésű), a szövegek tónusát (találunk komoly, játékos, kötetlen és rímes verseket is) vagy épp tematikáját (szerelem, élet, halál, haza, város, család stb.). Nem túlzás azt mondani, hogy átfogó képet ad a mai magyar költészetről.

A Szívlapát öt tematikus ciklusában 30-30 mű olvasható; a csoportok címét mindig egy-egy verssor adja: „Szeretlek, de ez nem szerelmes vers”, „Te vagy a város, Apa”, „A lélek tarka trópusi növény”, „Jöjj, hajnali Múzsa, és írni segíts”, „Olyan az ország, mint a gyönyörű gyár”. Ezek a föliratok nem minden esetben egyértelműsítik, milyen tematika következik éppen. Ez a bizonytalanság jótékonyan hat az értelmezésre, hiszen olvasás közben azt keressük, mi is lehet a szövegek közös nevezője.

A kötet végén a szerkesztő összefoglalja, mi is az egyes egységek témája, ha ezzel kezdjük a könyvvel való ismerkedést, elveszi a játékot, ha csak a végén olvassuk el, tisztáz. A Szívlapát ciklusai sorban tehát: 1) szerelmes versek, 2) az ide tartozó versek az utószó szerint: „születésről, elmúlásról szólnak, s persze mindarról, ami közte történik”, ez a legsokrétűbb, de akár azt is mondhatom, legszéttartóbb, legalaktalanabb ciklus, amibe rengeteg különféle vers került, 3) istenkereső/létről-nemlétről szóló szövegek, 4) ars poeticák, 5) történelmi/közéleti versek.

Az olvasói tudatosságot tovább erősítheti, hogy amint szövegcsoportokban kezdünk gondolkodni, felmerül bennünk: egyik vagy másik verset más ciklusba kellett volna inkább sorolni. De a szövegek létmódja már csak ilyen: nem skatulyázhatók be egyszerűen.

Ha eltekintünk a tematikus besorolástól, az antológiában nagyjából háromféle szöveg található. (A csoportosítás nem a befogadás nehézsége szerint történt, bár az első csoport szövegeihez szükséges némi irodalmi előismeret. Az is lehet, hogy ez a felosztás csak tanárszemmel tűnik fontosnak. A Szívlapátot minden osztályomba bevittem.) Vannak korábbi művekre rájátszó darabok, mint például Kovács András Ferenctől a Pro domo, Kányádi Sándortól A tücsök és a hangya vagy a (talán túl) nehéz, nem kezdő olvasóknak való címadó Parti Nagy-vers. Ezek a felismerés, ráismerés élményével gazdagítják az olvasót, s rögtön elvezetnek az irodalom klasszikusainak újraolvasásához, felidézéséhez. Ezek azok a szövegek, amelyeket a NAT-hoz hű pedagógus is lelkiismeret-furdalás nélkül ragadhat meg, s vihet be órára, mikor Ezópusz-meséit, Babits- és Ady-verseit vagy Katona Bánk bánját tanítja. (Rögtön 2in1 megtanulható az intertextualitás, átírás, rájátszás stb. Mindenki csak nyer.)

A második típusba a vicces, játékos, de nem rájátszó szövegek tartoznak. Osztatlan sikert aratott Pallag Zoltántól A nők. Eleinte túl gyerekesnek találtam Garaczi László A villa és a kés című versét, de tévedtem: nagyon jól vették a gimnazisták. Viszont tényleg túl gyerekes Krusovszky Dénes Miutánja (eredetileg is gyerekkötetben jelent meg – és szomorúan láttam, hogy az Elromlani milyen kimaradt a kötetből, pedig egyik legismertebb verse, s beleillett volna akár a szerelmes, akár a lét-nemlét kérdését feszegető ciklusba is).

Az utolsó csoportban a komoly, játékot mellőző versek maradnak. Ilyen, az elmúlt gyerekkort nem idillizáló darab Závada Pétertől a Jusson eszedbe. Érdekes, hogy mit mondhat egy kamasznak Pollágh Péter Sugár című verse, melyben a harmincas lírai én kamaszkori önmagát hurcolja magával („és a kamasz jön utánam”), s a mű konklúziója, hogy „felnőni kár”. Nagyon jó, hogy bekerült az antológiába Tóth Krisztina Dossziéja, ami a szüzesség elvesztése mellett (vagy sokkal inkább helyett) a felnőtté válás, az illúziókkal való leszámolás tapasztalatát szövegezi meg: „Mikulás, gólya, most meg ez”. (A „Mikulás” többértelműsége a kizárólagosan női tapasztalatok felé is tolhatja a verset.)

E három típus nagyon más befogadói attitűdöt, hangulatot kíván. A kötetet lapozgatva sosem tudhatjuk, melyikbe botlunk – akár egyazon cikluson belül. Ez gátat is szabhat az olvasásnak, főleg, ha a kötetre mint csalira, „kapudrogra” tekintek. Természetesen ez nagyjából minden verseskötet esetében így van, ám egy ilyen, a kortárs költészetet megszerettetni vágyó antológia esetében ezzel is ügyelhetnénk a most barátkozó olvasókra. Az osztálytermi tapasztalatom is az volt, hogy a kisgyermeki játékkedvet: „még egyszer, még egyszer”, a gimnazistáknál a „még ilyet, még ilyet” váltja fel. Talán érdemes lett volna valamilyen módon – akár egy külön tartalomjegyzéket mellékelve – eszerint is irányítani a kísérletező kedvű lapozgatót (és a lelkes pedagógust). S ha már a kötet kivitelezésénél tartunk, dicséret illeti Dániel András kísérő/értelmező grafikáit, amelyek fenntartják a választás lehetőségét: egy rajzokkal díszített verseskötetet lapozgatunk, vagy egy intermediális olvasatokat is mozgató kötettel van dolgunk. Ugyanakkor nem hagyhatjuk szó nélkül azt sem, hogy a szövegekben meglehetősen sok sajtóhiba maradt.

Érdekes tapasztalat volt, hogy a szerelmes versek felolvasásakor a női szerzők műveit kevésbé tolerálták a fiatalok. Sokat gondolkodtam azon, mi is lehet ennek a hátterében, s egyetlen dolog jutott eszembe – épp a minap láttam egy videóinterjút Szabó T. Annával, ahol ő is ezt fejtegeti –, hogy ti. női szerelmes versre sokkal kevesebb mintánk van, meg kell tanulni női szubjektum szempontjából írni (és olvasni). S ha már ez szóba került, kitérhetünk a nemek arányára is: 66 férfi és 19 nő neve szerepel az antológiában. Ahhoz, hogy ebből érdemi következtetést vonhassunk le, érdemes volna tudni, a megjelenő verseskötetek esetében milyen a megoszlás. Hogy ez vajon azt jelenti-e, hogy még mindig kevés nő ír verset, vagy kevés jó/jelentős költő van közöttük? Esetleg a válogatás szempontjai szűkítették a számukat?

A másik érzékeny pontot a fiataloknál az őket saját kulturális tapasztalataikon keresztül megszólító szövegek jelentették. Különösen nagy meglepetést okozott, hogy Vida Kamilla Harry Potter-utalásokat tartalmazó verse ellenszenvet váltott ki azokból a diákokból, akik közül minden évben legalább 3-4 szeretne a Harry Potterből projektmunkát készíteni, mert az volt a legnagyobb/legutóbbi/egyetlen olvasmányélménye. Ugyanakkor Gergely Ágnes nagyjából ötvenéves verse, az Ajtófélfámon jel vagy nagy hatású és megrendítő élményt jelentett nekik. Megszokták volna, hogy az irodalom nem róluk, nem az ő utalásrendszereikkel szól? Nem lehet ilyen egyszerű a válasz, hiszen Rakovszky Zsuzsa Másnaposan című verse lelkes fogadtatásra talált, talán éppen az előhívható élettapasztalat és a mindennapoktól eltávolító, kissé emelkedett líranyelv kettőse miatt: „Az Én lyukas edény.”

A Szívlapát már csak célcsoportja kiválasztásával is felvet kérdéseket. Létezhet-e olyan, hogy kamaszoknak szóló költészet? Van-e olyan téma, ami kifejezetten őket szólítja meg, vagy őket biztosan nem? Egyfelől olyan sokfélék a tizenévesek, különfélék a tapasztalataik: van-e már halálélménye, volt-e már szerelmi csalódása stb. Másfelől biztosan nem érinti még őket a testi öregedés, de a test változásának/átalakulásának való kitettség nagyon is. Mondhatnám, hogy jó lett volna még több ilyen tapasztalatot megfogalmazó vers a kötetbe, de nem hiszem, hogy a kamaszokat csak a „kamaszos” dolgok érdeklik. A Szívlapát legnagyobb erénye, hogy nem dönti el a célközönsége helyett, mi érdekelje, és hogy mennyire kell érettnek lennie. Ez nem a didaktikus válaszok antológiája; inkább a kérdéses közelségeké s a tétova távlatoké, „a / homályé pontosabban, hogy hol, hol a szívem” (Simon Márton: Életünk napjai).