A társulat másodszor nyúl az egyik legnépszerűbb kortárs német drámaíró, Roland Schimmelpfennig műveihez: a Nő a múltból 2011-es bemutatója után 2017-ben A repülő gyermek című drámát tűzték repertoárra ismét Szabó K. István rendezésében. A Schimmelpfennig-dráma a tavalyi évad messze legkiemelkedőbb előadása volt Tolna megyében. A közelmúltban a kínai Csinanban vendégszerepelt a társulat az előadással, a 2016/2017-es évad színésze díjat pedig szintén A repülő gyermek hat színésze érdemelte ki a darabban nyújtott csapatteljesítményükért.

A szöveg ritmusát adó állandó, kameramozgás-szerű perspektívaváltásokat kiválóan támogatja az előadás díszlete, mely Romulus Boicu munkája. A darab egy black boxban játszódik, középen szürke, modern, alulról megvilágított makettváros templommal, tévétoronnyal, szűk utcákkal. A fekete dobozból nincs kiút, nem látszik kijárat, a zárt térből a szereplők csak az ég felé távozhatnának. A falak egyben táblaként is funkcionálnak, melyre firkálni, írni lehet: a darab egyik leghipnotikusabb jelenetében az anya rajzolja körül lassan krétával szeretőjét a falhoz szorítva úgy, hogy nem ér hozzá, ám teljesen hatalmába keríti. Az egyenrangú szereplők, akik egyszerre a görög kórust idéző narrátorok, valamint a történet „hősei”, óriásként vagy istenként magasodnak a papírvároska fölé. A levegőben gyermekcipők lógnak.

Schimmelpfennig jellegzetes idő- és térkezelése, valamint történetvezetése A repülő gyermekben is megjelenik: a dráma megszerkesztettsége végletekig tudatos és kiszámolt, néhol didaktikus is, a történetszálak párhuzamosan futnak, mintha csak egy algoritmus futna le a szemünk előtt, mely szavaiban, szimbólumaiban is ismétli önmagát, hol felnagyítva, hol lekicsinyítve ugyanazon elemeket. A tragédiát hozó nagy, fekete, hangtalan autó fenyegetően jelen van a kisgyermek kabátzsebében is egy utcán talált kis Matchbox-autó képében. A templom ötszáz éves freskója a Haláltánc, maga a dráma egésze pedig felfogható danse macabre-ként, melyet a Szent Márton napi énekek dallamára járnak a város egymástól elidegenedett, arcnélküli lakói. Az óriási katedrális tele állatokkal egyszerre a pusztuló esőerdők szimbóluma Dr. Dolores da Silva előadásában, valamint a gyerekekkel és szüleikkel teli templomé, az ártatlan gyerekek „gyöngyházlepkék”, a kihalás veszélye fenyegeti őket. Az alagútban a munkások egy részecskegyorsítóról beszélnek (kissé életidegenül), míg felettük egy autó ütközik egy gyermekkel. „Olyan világban élünk, melyben a dolgok egymásnak száguldanak és összeütköznek és megsemmisülnek. […] A gyűrűben a világot összetartó legkisebb részeket összeütköztetik, hogy lássák, mi történik aztán – És mi történik aztán? […] Szétpattannak és összeolvadnak egyszerre, és így létrejön egy fekete lyuk.”

A tárgyilagos, szenvtelen hangnem érzelmileg telített líraisággal és filozofikussággal váltakozik, de ez utóbbi inkább elidegenítő hatású a sokszor enumerációszerű tárgy-, épület- és emberleltár közben, a két hangnemben a humanizmus és az embertelenség ütközik. Ugyanazt a tájat egyszerre látjuk felülről, a kilencven méter magas harangtoronyból, tizenöt méterrel a földfelszín alatt egy alagútból, középen pedig a templom áll a Szent Márton napi ünneplő tömeggel. „Az út: vékony fok ég és pokol között.”

Az előadás épp a matematikai szintű kiszámítottsága, feszes szerkezete és zakatoló, zaklatott ritmusa miatt nagyon nagyfokú csapatmunkát, összehangoltságot és koncentrációt igényel a színészektől, mely Szekszárdon nagyrészt meg is valósul. Csak néha történik kisebb elcsúszás, a szélhárfa valaki kezében előbb vagy később szólal meg, és ez bár nem szándékos, de előnyére válik az előadásnak; kimozdítja a tökéletes rendből, egy pillanatra megtöri a determinisztikusan a vég felé gördülő történetívet. A tragédia pedig elkerülhetetlen, hiszen a dráma első percében elhangzik: „Se hang, se kiáltás – nincs gyermek. Eltűnt. Nincs gyermek, nincs kocsi, nincs hang, nincs kiáltás.” A szereplők között szinte alig van párbeszéd, mintha mindenki maga elé mondaná csak mechanikusan a mondatokat, bizonyos sorokat kényszeresen ismételgetve. Az előadás több pontján előkerülő elektromos gitár fölösleges, az erőteljes és erősen poétikus szöveg atmoszférateremtő hatását csak csökkenti. A gyilkos autóban szóló Out of Space a Prodigytől – amellett, hogy tökéletesen illeszkedik a dráma szimbólumrendszerébe és szövegébe – a stroboszkóppal együtt megadja a többször snittszerűen bevágott jelenet dinamikáját, felfokozottságát.

A személytelen szereplőkről nem tudunk meg többet, mintha egy sakktábla figurái volnának: elhidegült apa, anya, nyúzott tanárnők és alulfizetett munkások, akiket ösztönviláguk vezérel: szorongásaik, szexuális vágyaik határozzák meg cselekedeteiket. Ebből a koordinátarendszerből csak a gyerekek lógnak ki, akik mint angyalok énekelnek a templomban, Márton-napi lámpásaikkal pedig fényt visznek a sötét, hideg világba. A fény-árnyék játék nem csak szövegszinten jelenik meg a drámában, az előadás elején és végén gyújtott, a történetet keretbe foglaló gyufaszálak is árnyvilágot vetnek a falra. A dráma csúcspontján, az autóval történő ütközést követően a fekete doboz hátsó, eddig láthatatlan ajtaja kinyílik, fény és fehér füst áramlik be, az ütközésből fekete lyuk keletkezik, kijárat egy másik világba vagy a semmibe. A templomtornyot leképező létra tetején a repülő gyermek (Frank Ildikó) ül, cipőjét a többi, égi zsinóron lógó kiscipő közé akasztja, és Pán Péter parafrázisaként a most már örök gyermeklétben filozofál a toronyban dolgozó munkással az örökkévalóságról, kezdetről és végről. A gyermek végül a fekete semmibe zuhan, otthagyva a felnőttek világát, szüleiét, akik közönye és tettei átokként hullnak vissza rájuk. 

(Fotó: Romolus Boicu)