Terék Anna Halott nők című kötetét nem különálló versek gyűjteményeként, hanem koncepciójában átgondolt, alaposan felépített kötetként érdemes olvasni. A könyv egyes ciklusaiban különböző hangok szólalnak meg, melyek összeolvasása közös történetet, illetve párbeszédet ad ki. Kínálja magát az értelmezés, hogy e különböző hangok a halott nők hangjai, amelyeket a kötet meg kíván szólaltatni. Bár a hangok tulajdonosai sok esetben valóban saját halálukat mesélik el, a halál nemcsak a szó szoros értelmében, hanem a passzivitás metaforájaként is jelen van a kötetben.

A változó életkorú szereplőket, Jelenát, Olját, Maját és Juditot, illetve a többi, névtelen nőt különböző élethelyzetekben, nagyrészt a kelet-európai térségben találjuk (kivéve Olját, aki Párizsba emigrált). Jelena magára nyitja a gázt, Oljáról csak annyit tudunk, hogy meg akar halni: már túl későn költözött el, a helyváltoztatással nem tud kitörni belső bezártságából. Maja kislányként hal meg, amikor a boszniai háború alatt megerőszakolja őt egy csoport katona – ha figyelünk a könyv visszatérő elemeire, kiderül, hogy Jelena apja is az erőszaktevők között van: „az én apukám / puskatussal / kiverte egy bosnyák kislány / huszonnyolc fogát. […] Soha nem akartam / végiggondolni, mit csinált / azzal a kislánnyal / előtte, utána / az én apám.” Később, a Maja című ciklusban a következő részleteket találjuk a Puskatussal című versben: „A fogaimat. / Puskatussal egyenként is / kiverhetik a fogaimat. […] Mintha céltábla lenne a lábam között. […] A tarkómra lihegjenek / inkább, / az csak nem lesz / olyan borzasztó / mintha néznem kéne közben / a szemüket.” Juditról megtudjuk, hogy rákos, a könyv Sziget című ciklusa pedig egy olyan névtelen nő történetét járja körül, aki megcsalta bántalmazó férjét, aztán a bűntudata miatt belevetette magát a tengerbe.

Haláluk tehát részben háború és bántalmazás, részben öngyilkosság következménye, a hangjuk pedig több ponton összekapcsolódik. Egy fontos kapcsolódási pont az életükhöz való hozzáállásban és ennek nyelvi kifejezésmódjában rejlik. A versbeszélők ugyanis a saját életükben is élőhalottként vannak jelen. Egyiküknek sincs semmi ráhatása a körülöttük zajló eseményekre, mindannyian passzív, sodródó, érzelmeiket és gondolataikat elfojtó módon kénytelenek élni. Erre példa a Jelena című versben, a kötet nyitóversében a versbeszélő esküvőjéhez kapcsolódó szóhasználat: „Elvisznek! Elvisznek! […] Csak vinnének már! […] nem látom a lábamat, / nem emlékszem, milyen / cipőt adott rám ma reggel anyám […] / a fejemre tették a koronát. / Túl szűk, szorít / görcsben áll.” Vagy: „Az életemet/egy díszített dobozba zárták”. A kötet egészére is jellemző, hogy a cselekvő igék ritkán kapcsolódnak a női versbeszélőkhöz. A dolgok inkább történnek velük, ki vannak szolgáltatva a külső erőknek. A cselekvéseik, mozgásuk mellett a gondolataikat, fantáziáikat is a férfiak jelölik ki számukra: „Az egyenruha a nőkben soha / nem indít el semmit, / ha előtte nem hallgatták / végig a férfiak elképzeléseit, / miszerint a nők bugyija / rongyosra nedvesedik, / ha egyenruháról van szó.” A kötet talán legemlékezetesebb ciklusa, a Maja nyitóversében is ezzel a külső ráhatással találkozunk: „Tol lefelé engem is valami. / Egészen közel nyom a földhöz. / Nem tudok megmozdulni.” Ez a ciklus autentikus módon képes egy gyerek hangján megszólalni, amely élesen elüt a többi, felnőtt, akár anyai hangtól, amit a kötetben találunk. A különböző ciklusok az egész könyvben más-más hangot ütnek meg, a közöttük meghúzott határokat indokoltnak érezzük.

A megbénult, mozgásra képtelen nők ábrázolása akár túlzónak is tűnhet. A cselekvésképtelen nő toposzát, amely végül a mozgástér teljes beszűkülése miatt önpusztításba csap át, egyoldalúnak érezhetjük. A versszituációk ráadásul gyakran sztereotipikusan ábrázolják a nőket, a cselekvésük reakciós, és egyfajta klisébe illeszkedik: „Franciául sziszeg valamit / a nyakamba, / leheletének melegéből / érzem, / mit akar. // Feljebb emelem / a szoknyám.” A hangok nem tudnak kitörni az otthon, a család fojtogató teréből, a versbeszélők legfontosabb tevékenységei a gyereknevelés és a főzés: „A főzés jutott eszembe, / miközben Goran kiabált rám, / én meg úgy kapaszkodtam a lábasba, / mintha csak ez a forró fül, / ez az égetés tartana / egyensúlyban.” (Jelena), illetve más családtagok ápolása, például a beteg anyáé (mint a Judit című ciklus Szilánkok című versében). A háború mint elmosódó háttér van jelen, folyamatos fenyegetésként, és a családtagok elvesztésétől való félelem szempontjából fontos. Tehát, mint olyan sokszor, a női hangok az otthoni környezet leírását, illetve a személyes traumák megfogalmazását célozzák meg, ezzel a számukra előre kijelölt térben maradnak, és minél halkabban próbálnak élni („Mérges rám, mert nem / vagyok elég csöndes, / nem tudok hangtalanul / élni.”). Mindezek ellenére meggyőződésem, hogy a könyv nem korlátozódik a nők bezártságának és passzivitásának ábrázolására, a passzív hang ugyanis rámutat a versbeszélők tágabb kontextusára, a körülményeikre és a társadalomra, amelyben élni kénytelenek. Ezen a hangon keresztül tehát nyelvi szinten is megjelenik az, amit a kötet tematikusan is sokszor problematizál, ez pedig a nők tehetetlensége, kitörésre való képtelensége.

A kötetre leginkább jellemző, visszatérő motívum a test széttörése szilánkokra, illetve a nőket körülvevő tárgyak szilánkosodása, a világuk szétesése. Ez a kötet összes ciklusában megtalálható. Erre pár példa: „sorolta az összes, ablak előtt / szilánkos képpé törő hegynek a nevét”; „Egészen apró / részekre szakadtam / belülről. // Mint a szilánkok, szúrják a keringésben / a szívem, ha az oldalamon / fekszek.”; „hallani vélem az erek / apró roppanásait, / ahogy a vérem / kristályosra fagy.”; „Nincs nálam olyan, /amit még össze lehetne törni. / Csak a csontjaim maradtak.”; „Apám álmai úgy törtek össze, / mint mikor / a vékony falú poharat / a konyhakőre ejti az ember.”; „Porzik minden, / mintha lassan morzsolódna / apró darabokra a táj.”

A szilánkok a mindennapok tehetetlenségéből fakadó, belülről feszítő erők metaforái. A nők, akik a saját környezetükre nincsenek hatással, önpusztításba kezdenek, vágynak a halálra. A szilánkosodás ugyanakkor a kötet férfi szereplőinek széttört álmait (nekik a nőkkel ellentétben voltak álmaik) és az emiatt bekövetkező, nőkkel szembeni bántalmazást is egy képben kötik össze. A versbeszélők magától értetődő módon számolnak be a verésről, a folyamatos bántalmazásról, amelynek súlya alatt egyre több darabra törnek. Ehhez hozzáadódik a társadalmi kontextus, a nyomor ábrázolása a versekben: „az ablakból néztem, / ahogy nagyanyám / a mi szemetünkben turkál. […] És Goran nem engedte, hogy kimenjek hozzá. / Azt mondta, nekünk is alig van mit ennünk”. A versekben szereplő nők tehát nem tetszelegnek a passzív szerepben, ugyanis nincsenek abban a helyzetben, hogy megválasszák a saját szerepüket.

A versek azokat szólaltatják meg, akiknek társadalmi körülményeik miatt esélyük sincsen kitörni a bántalmazó kapcsolatukból, elmenekülni a családjukban és az országukban fennálló helyzet elől. Terék Anna kötete fontos feladatot lát el: azokat a hang nélküli embereket szólaltatja meg, akik a mai napig zavaróan kevés szót kapnak a magyar nyelvű lírában. A versbeszélők tárgyilagosan, autentikus módon képesek elbeszélni velük történő eseményeket, a pánikot, az ettől való benső menekülést és kiüresedést. Több olyan könyvre lenne szükség, mint a Halott nők, amely különböző hangokat váltogatva túl tud lépni az alanyiság egyszemélyességén, és inkluzív, többszemélyes lírát képes létrehozni.