Han Kang 1970-ben született, dél-koreai írónő, aki 2016-ban Növényevő című regényével elnyerte a Nemzetközi Man Booker-díjat. A díj célkitűzése, hogy elősegítse a nem angol nyelvű regények fordítását, terjedését. Az újragondolt szabályok szerint immár nem egy-egy írói életmű elismeréseként ítélik oda, hanem aktuálisan megjelent, angol nyelven hozzáférhető könyveket díjaznak vele. Egy évvel korábban Krasznahorkai László még addigi teljes irodalmi munkásságáért cserébe vehette át a nívós kitüntetést.

A Növényevő egy átlagos háziasszony öntudatra ébredéséről szól. Álmai hatására undorodni kezd a hústól, amit onnantól kezdve következetesen elutasít. Ennek okán azokat a kötelességeit sem teljesíti maradéktalanul, amelyeket a feleség szerepköre róna rá: például nem főz többé húsos ételeket férjének sem, elhanyagolja a háztartást, figyelme befelé fordul (ennek jele szótlansága is). Nem akar többé megfelelni az elvárásoknak. A regény három részből áll, ezek három különböző szemszögből mutatják be Jonghje történetét. Az első rész a férj élményeit dolgozza fel, aki nem érti feleségét, kudarcként és szégyenként éli meg a nő megváltozott viselkedését. A második részben Jonghje sógora, a videóművész mindennapjaiba pillantunk bele, akit – a másik férfival ellentétben – megfog a nő különös viselkedése. Itt szerepel az a jelenet, amikor apja húst erőszakol lánya szájába, illetve meg is üti, majd a karjában viszi a kórházba Jonghjét, aki – más menekülési utat nem lelvén – felvágja az ereit. A művészt megbabonázza a nő személyisége és különös viselkedése. Rájön, hogy a „növényevő” tökéletes alany volna ötletéhez, egy új videóhoz, amelyben virágok táncán keresztül kívánja megjeleníteni a szexualitást. Ám maga is elfojthatatlan testi vágyat érez, aminek utóbb teret is enged. Felesége (Jonghje nővére) talál rájuk egy reggel. A harmadik rész középpontjában az ő személyes drámája áll: elveszti férjét, egyedül marad betegeskedő gyermekével, testvérét a pszichiátrián igyekszik rendszeresen látogatni, de Jonghje problémás beteg. Már nem csak húst, semmit sem eszik. A regény végén Inghjében megszületik valamiféle megértés, amely alapján az egész történetre másként pillanthatunk rá.

Han Kang regényében sajátos metamorfózis értelmezi újra test és lélek kapcsolatának kérdését. A test fokozatosan elveszti humán jellegét, de nem a folyamatos sorvadás, sokkal inkább a lélekben munkáló lázadás miatt, amely Jonghjét kiírja a társadalomból. A fonnyadó test a maga fizikai valójában sosem lesz több beteg testnél, azonban a szándék az ellenállás mintázatát vetíti a sovány húsra, a bőrre, az üres tekintetre. Jonghje álmai hatására soha többé nem hajlandó húst enni, növényevővé, majd később, amikor már mindenfajta táplálékot elutasít, növényszerűvé válik. Az elnyomást, az alárendeltséget, az agressziót a hús elfogyasztásával azonosítja, úgy érzi, mögötte a gyilkolás tapasztalata áll, s ezt álmai teszik tapasztalatszerűvé számára. Lázadása nem direkt szembenállás, hanem a másfajta világrendbe való beilleszkedés vágya vezérli. Ám a környezete által gyakorolt nyomás arra kényszeríti a nőt, hogy megkísérelje elpusztítani önmagát: amikor apja erőszakkal töm húst a szájába, családja szeme láttára vágja fel az ereit, és ezzel mindenki szemében radikálissá, kiszámíthatatlanná válik.

A metamorfózis testi szintjei közül az első a kóros soványság, ebből következik később a másodlagos nemi jelleg elmosódása, eltűnnek Jonghje testének azon formái, amelyek fizikailag nővé tették őt; nemtelen lénnyé válik. Ezzel is kiszakad a társadalmi rendszerből, felbontja azt a női-férfi dichotómiát, amelyre a kultúra épül. Férje elhagyja őt, amikor ráeszmél, hogy többé nincs hatalma a nő felett. Jonghje öntörvényűsége határtalanná válik, de mindvégig rejtve marad az, hogy mindebben mennyi tudatosság rejlik. Az étel elutasítása, valamint a valamivel való szembenállás kapcsolatában újszerű az, hogy itt nem önsanyargatásról van szó, hanem egyfajta megélt szabadságról. A test úgy jelenik meg, mint a szabadság eszköze, mint az egyetlen dolog, amivel az ember szabadon rendelkezhet. Ez a gondolat azonban már a nemi szerepek determinisztikus hatásával is feszültséget teremt: a legkézenfekvőbb példa erre az, hogy a házaséletet teljes mértékben a férfiak irányítják, Jonghjén is erőszakot követ el férje, amikor közös életük kezd kisiklani.

A testhez való viszony nem tudatos oldala a kultúra által való meghatározottság, míg a tudatos az akarathoz kapcsolódik. A regény a kétféle viszonyulást szembeállítja egymással, de érdekes módon a tudatosság itt az átlényegülést, az egésszel való azonosulást idézi elő. Jonghje a természet rendjébe való beilleszkedésre vágyik ahelyett, hogy emberként a társadalomban kelljen helytállnia. A természet mint rendszer többet ígér a civilizációnál, az emberi normáknál. A növények egy látszólag mozdulatlan táj részesei. A fák az életet sajátos módon tartják fenn: éppen az akarat az, ami nem részese ennek a létfenntartásnak, létük egy nagyobb egységbe olvad bele, annak törvényeit követik. Ezen a ponton válhat megragadhatóvá az, amit Jonghje képvisel. És mindennek tükrében felvethető az önmegtagadás kérdése. Kérdéses, hogy a történet előrehaladtával Jonghje közelebb kerül-e az önazonossághoz. Ez nem egyértelmű, hiszen előbb önmagáról, később pedig emberi mivoltáról mond le, ám mindezzel sokkal közelebb kerül a szabadsághoz, amiben könnyebben találhat magára. Mire talál rá voltaképpen? Valóban magára? Belső békére? Valamiféle lényegi értelemre? És vajon önmegtagadásról beszélhetünk-e egyáltalán?

Nagyon érdekes a regényben az anyagok és az „anyagtalanságok” játéka. A test anyaga a szövegben mindvégig a „hús” és a „növény” minőségei között ingadozik, míg végül valóban meghatározhatatlanná válik a kettő közti határ. Ezeket a minőségeket mindig kiegészítik olyan tárgyak, színek, fények, esetleg más anyagok, amelyek a metamorfózis több árnyalatát hozzák mozgásba, valamint specifikálják annak egyes szintjeit. Ilyen például a festett virág a bőrön, amely Jonghjét élettelivé és termékennyé teszi, vagy a nyers gyümölcsök, amelyek erotikusan hatnak, így a szexualitás és a termékenység összefonódik a gyümölcs ’termés’ jelentésével, mintha a körte az emberi test neveléséből származhatna. Ezenkívül a kiemelt szerepű test, valamint a gyümölcsfogyasztás aktiválhatnak olyan fogalmakat, mint a „gyümölcshús”, ami szintén összemos két anyagi minőséget. Az anyagtalanság is több szinten értelmezhető, egyrészt, mint az eredeti anyag elvesztése, átformálódása, ami nemcsak Jonghje esetében releváns, hanem hangsúlyos a második rész által tárgyalt művészi alkotás felől nézve is. A főként filmes technikákkal dolgozó férfi az emberi testeken keresztül szeretne megjeleníteni valami olyan sajátos erotikát, ami alapvetően a természet mozgásával, életszerűségével áll kapcsolatban. A test anyagát és érzékiségét használja fel arra, hogy festett virágai életre keljenek. A bőrön ringó növények mozgása olyan hatást kelthet, mintha természetes mozgásuk a szeretkezés ritmusára felgyorsulna az eredeti, természetben megszokott, helyzetváltoztató mozgásukhoz képest. A gondolkodó test az alkotásban feloldódik, fedésbe kerül, anyagtalanná válik, miközben ő maga ad az egésznek az anyagszerűséget. A test háttérré válik az egységesülő természet számára. Másrészt a hiány is fontos szervezőereje a szövegnek: Jonghje lakásából hiányoznak a bútorok, a személyes tárgyak, nincs szüksége másra, csupán a puszta térre, tehát életformája a testen belül meghatározott, semmiképpen sem rajta kívül, ahogyan az a civilizációban általános. Belső életet folytat. Testéről több jelenetben hiányoznak a ruhák, étrendjéből hiányzik a hús, hiányoznak a szavai, egy idő után pedig egész jelenléte hiányozni kezd – mindez nővére aggodalmának tükrében jelenik meg.

A regény a testpoétikán keresztül beszél az elnyomásról és a lázadásról. Ahogy a fülszövegen olvasható, ez a test „organikus emlékművet emel egy szabadulni vágyó életnek”. A könyv teljesíti, amit vállal: megmutatja egy elnyomó társadalomban az autonómia hiányának válságát. Olyan módon képes a szabadságról, illetve annak hiányáról beszélni, hogy újszerűt nyújt, kikerülve a kliséket. A lemondásban és a feladásban teremtődik itt meg a szabadság, bár tulajdonképpen nem is biztos, hogy létrejön. Ez a kérdés nyitva marad, ami sokkal erősebbé teszi a szöveget. A regény végig lebegteti, hogy a nő átalakulásának van-e értelme, illetve hogy elérte-e a célját. Különböző nézőpontok és értékrendek feszülnek egymásnak, ami nagyon dinamikusan és izgalmasan mozgatja a koncepciót. Örvendetes, hogy immár a magyar közönség is megismerkedhet a koreai írónő remekével.