A 2017-es Pécsi Tánctalálkozón két hazai balett-társulat előadásában két Shakespeare-t is láthatott a közönség. Kézenfekvőnek látszik tehát az összehasonlítás, mindazonáltal nem hagyható figyelmen kívül, hogy a Győri Balett már meglévő zenével és koreográfiával dolgozott, Prokofjev nagy hagyománnyal rendelkező opusával és Vámos György éppen húsz évvel ezelőtt, 1997-ben bemutatott, s azóta több országot és számtalan társulatot megjárt koreográfiájával vitte színpadra a Rómeó és Júliát. Ezzel szemben a Pécsi Balett saját zenét és koreográfiát készíttetett A makrancos hölgyhöz, melyet korábban különböző zenék felhasználásával olyan koreográfusok vittek színre, mint Maurice Béjart, John Cranko vagy Louis Falco, jóllehet e koreográfiák e koreográfiák közül sem Béjart-é, sem Falcóé nem mondhat magáénak komolyabb utóéletet, mint ahogy Alekszej Macsavariani 1984-ben született balettzenéje sem.

A Rómeó és Júlia díszlete egyszerű, s számos helyszín megjelenítésére alkalmas: a színpadot három oldalról árkádsor szegélyezi, így a közbezárt tér egyszerre lehet utca, piac, bálterem, hálószoba, s végül sírbolt. Vámos koreográfiája – mint a színlap is utal rá – az 1920-as évekbe teszi át a történetet, s bár e gesztus sem a korabeli Olaszországot – akár az olasz fasizmust – nem helyezi új megvilágításba, sem a darabot nem értelmezi lényegesen újra, szépen és részletekbe menően kidolgozott, s az előadás számos mozzanatában tükröződik a kosztümöktől a táncokon át – például a báljelenet tangójában – egészen a koldusokig.

Fotó: Orosz Sándor

Különösen izgalmas Vámos előadásában a két család megszokottól eltérő és egymástól egészen különböző ábrázolása: míg az acélos, izmos Capuletek erőt sugároznak (és demonstrálnak), addig a látványosan alacsony termetű Montague-król ez nem mondható el. Míg a Capuletek előkelők, arisztokratikusak, merevek és kimértek, addig a Montague-k viccesek, mókásak és játékosak, mintha csak vándor zenészek, mutatványosok vagy bohócok lennének. A Capuletek fegyverekkel járnak, a Montague-k hangszerekkel. Ha nem is minden tekintetben, de bizonyos vonásaikban az észak- és dél-olasz sztereotípiák is fellelhetők, s eme ellentét ugyancsak jóval túlmutat a ’20-as éveken. A két család ennyire eltérő értékítéletet maga után vonó ábrázolása – melynek következtében a néző szimpátiája egyértelműen a Montague-ké – teljesen eltér Shakespeare és a legtöbb színrevitel és filmes adaptáció pártatlan ábrázolásától, nem idegen azonban a balettétól. Már Prokofjev zenéjében is jóval könnyedebb, játékosabb szólamok kísérik Rómeót, Mercutiót és Benvoliót, mint a Capuleteket – gondoljunk csak a balett legismertebb részletére, a báli jelenetben felhangzó Lovagok táncára –, így már Kenneth MacMillan vagy éppen Rudolf Nurejev koreográfiáiban is óhatatlanul megtalálható ez a „pártosság”, jóllehet náluk azért még kardot forgatnak a Montague-k is. Vámos előadásában még inkább felerősödik a két család részrehajló megjelenítése, ám ez korántsem megy a drámai struktúra rovására.

A győriek előadása összességében szépen, aprólékosan kidolgozott, változatos koreográfiákban bővelkedik, ám a második felvonásban a kelleténél kissé több a pantomimszerű játék, a túlzó drámaiság és a pátosz (például Júlia szenvelgései, a széles gesztusokkal a földre dobott gyűrűre mutató apa), melyek óhatatlanul is a tánc rovására mennek, s akkor sem szerencsések, ha alapvetően a műfajhoz tartoznak – vagy tartoztak, tekintve, hogy ez a műfaj is folyamatosan változik, s ami évtizedeken át működött, az nem biztos, hogy ma is hatásos. A táncosok közül a legélvezetesebb pillanatok talán Szanyi Tamásnak (Mercutio) és Thierry Jaquemet-nek (Benvolio) köszönhetők – igaz, minden bizonnyal ezek az előadás leghálásabb szerepei –, de ugyancsak remek Jekli Zoltán Tybalt és Daichi Uematsu is Rómeó szerepében.

Forrás: Pécsi Balett | Fotó: Rajnai Richárd

A makrancos hölgy kétségkívül a Pécsi Balett egyik legjobb előadása az elmúlt években, ám ezzel együtt is sok sebből vérzik. Legelőször is ráfért volna egy értő dramaturg. Bár a színlap kettőt is jegyez (Uhrik Dórát és Vincze Balázst), a dramaturgiai munka nagyjából kimerült annyiban, hogy a végletekig kiherélték Shakespeare remekét, és gondosan kigyomláltak belőle mindent, ami színház, mindent, ami a darab savát-borsát adja: a keretet, az átöltözéseket, a szerepcseréket, a szerepjátékokat, s az így keletkezett űrt álmosító tömegjelenetekkel töltötték ki, melyeknek nincs más célja, mint színpadra vinni a pécsi balettkar teljes állományát, ami nem kifejezetten dramaturgiai szempont. (Az institucionális szempontok persze ugyanúgy fontosak, de dramaturgiailag és koreográfiailag meg kellene tudni oldani őket.) Érdemes összehasonlítani A makrancos hölgy és a Rómeó és Júlia tömegjeleneteit, utóbbiban ezeknek sok esetben ugyanúgy nincs szerepük a történet előrevitelében, mégis jelentőséggel bírnak: a báli jelenet, az utcai és a piaci jelenetek mindegyike vagy a Capuletek, vagy a Montague-k mélyrehatóbb jellemzéséhez járul hozzá, vagy éppen a ’20-as évek Olaszországának az ábrázolásához.

Mindez persze nem kizárólag a dramaturgia hiányossága, de még mielőtt a koreográfiáról is szó esne, térjünk ki a zenére, mely minden bizonnyal az előadás mélypontja, s mellyel szembesülvén az egyszeri koreográfus kardjába is dőlhet, ha „makrancos hölgyet” kíván színpadra állítani. Kovács Benjamin minden drámaiságot és feszültséget nélkülöző, andalító zenéje teljesen alkalmatlan A makrancos hölgy színreviteléhez, nem csoda, ha a tömegjelenetek alatt a táncosok méla boldogságot sugározva keringenek körbe-körbe – mintha bizony ez valamiféle reneszánsz életérzés lenne.

Forrás: Pécsi Balett | Fotó: Rajnai Richárd

A díszletek praktikusak, a kosztümök jól egyensúlyoznak a korabeli és a mai öltözék között (mindkettő Molnár Zsuzsa munkája), bár közelebbről szemügyre véve ez utóbbiak mind anyagiságukban, mind mintázatukban meglehetősen eklektikusak, s annak a harmóniának, mely a győriek kosztümjeit jellemezte, itt nyoma sincs.

S végül Földi Béla koreográfiájáról: mindkét felvonás egy-egy kissé karikatúraszerű, rendkívül szórakoztató és bravúros jelenettel indít, kár, hogy ez a fajta humor a későbbiekben alig-alig jelenik meg az előadás folyamán. Meglehetősen elüt az előadás egészétől – sőt, mintha nem is A makrancos hölgyet látnánk –, mégis, a koreográfiát tekintve az előadás legerősebb része a második felvonás első fele, amint a szolgák várják haza Petruchiót – ez esetben a tömegjelenet is működik –, és amint a megérkezés után gyötrik és kínozzák Katát. Mindezeken túl számos további jelenet ötletesen van megoldva – amint Baptista a köpenyén húzza be a lányait, Grumio és Tranio szerepében Matola Dávid szinte minden megmozdulása élvezetes, ugyanígy Gremio szerepében Kerekes Soma Lőrincé.

Összességében tehát a tömegjelenetek legtöbbjétől eltekintve a koreográfiára és a táncosokra nem lehet panasz. Legalábbis úgy tűnik, az adott körülményekből igyekeztek kihozni a legjobbakat.

(Bélyegkép: Győri Balett / Orosz Sándor)