Talán soha nem volt fontosabb, mint éppen ma, amikor a politikai és szellemi távlatok elborulóban vannak, hogy az óceánon átpillantva ne csak egy festett hajú, veszedelmes bohócot lássunk a néhai ígéretek földjén, továbbá „másodlagos frissességű” szellemi termékek exportjának lerakódását az öreg kontinensen, de az egykori ígéretek egyetemes érvényességét is. Most éppen nem politikában, hanem művészetben – vagyis: lélekben, szellemben, lírában. Ennek az utóbbinak a hangsúlyozása pedig azért fontos, mert mintha a versek nyelvén elnémult volna számunkra Walt Whitman és Allen Ginsberg hazája, s ez az egyébként jelentős transzatlanti hangzavar kontrasztjaként tűnik még aggasztóbbnak.

Meredith Stricker kötete azért érdemel említést a – rendkívül sokrétű, szabadon kísérletező, egyszerre hagyományt kereső/teremtő/elutasító/átértékelő, ám saját világában nemegyszer visszhangtalan – kortárs amerikai költészetből, mert az egyik legeredetibb hang, legátfogóbb szemlélet és leginkább elgondolkodtató poézis az övé. És mert története félig-meddig a mi történetünk is, túl azon, hogy Amerika története amúgy is nem kis részben a miénk. Mégpedig attól az időtől kezdődően, amikor egykori honfitársaink voltak tömegesen behatoló „migráncsai” az Újvilágnak – keresztül azokon a drámai hajóutakon, amelyek tengeribeteg reménye olyan pazar ellentmondásosságban mutatkozik meg például Kafka Amerikájában, vagy Tamási Áron amerikai Ábel-regényében. Majd következtek azok a tragédiák, amelyek nyomán az öreg földrészen többé nem lelhettek otthonukra a történelmi kataklizmák friss hazátlanjai, s közülük nem kevesen Európának éppen ebből a régiójából kerültek „odaátra.” Mindez pedig már az amerikai költőnő családjának is előtörténete, anyai ágon nürnbergi kitérővel jutottak át az óceánon (a költőnő édesanyja Göringnek és Horthynak tolmácsolt a perben), a másik fele borzalmas szibériai utazással kerülhetett csak „odaátra.”

Mindez persze a biográfia ténye – ami azonban szinte élettani jelenséggé válik, mint erre a biológiával közös szógyök is utal, s ezzel már beléptünk a szerző különleges, lírai birodalmába. Meredith Stricker Állatunk című könyve ugyanis azokat a transzparenciákat, metaforákat, s ezek archaikus eredeteként azokat a metamorfózisokat keresi, amelyek a biológiai létezés egyetemességét sugallják az egyedi létforma akcidenciái mögött. Ennek Ovidiustól eredő paradox hagyományát a huszadik század drámái új értelemmel telítették, mint erre Franz Kafka profetikus és groteszk „zoológiájában” számos megfejtést talál a költőnő, rendkívüli empátiával és invencióval. Hiszen nemcsak Kafka neve utal a hollóra (csehül: kavka) – amit családi „címerként” apja alkalmazott is –, de életművében is rendre felbukkannak az antropológiai jelentéssel átvilágított állat-szereplők – mint erre legemlékezetesebben Gregor Samsa története utal, s bizonnyal nem véletlen, hogy csótányszerű alakja a huszadik századi közép-európai „mitológia” valamiféle emblémájává vált.

Itt pedig már mitológia, líra, filológia és természettudomány határvidékére érkeztünk – de a kötet számára mindez szinte csak kiindulópont. A vizuális művészként is dolgozó Stricker minden egyes versét ugyanis – amelyek fejezetekként jelennek meg, a könyvben összességében huszonhatan – nemcsak a narrációs ív részeként komponálja meg, hanem egy sajátos vers-architektonika szerkezete is megmutatkozik bennük. Egyfelől tehát szinte regényszerű történetformálást láthatunk, ugyanakkor ennek képszerűen is sugallt „illusztrációit” is szemlélhetjük, mivel a versek többsége vizuálisan is komponált és szinte képi műalkotásként is befogadható. Az értelmezés komplexitását a rajzokkal dúsított szövegfragmentumok éppúgy szolgálják, mint sajátos töredezettségük, olykor különös plaszticitásuk – egymásra nyomtatott soraikkal, aforisztikus idézeteikkel, beillesztett dokumentumaikkal, áthúzásokkal, elejtett szavakkal, kézírással.

A kollázsszerű kompozíció ihletője nagyrészt Franz Kafka züraui jegyzetsorozata (1917 szeptemberétől nyolc hónapot töltött a cseh faluban), de az író élete végén, elnémulását dokumentáló beszélgetőfüzete hasonlóan inspiratív, s hosszúra nyúlt, metafizikai árnyékával is indokolja a csend és a töredék egymásra vonatkoztatását, s ezzel a különös formaválasztást. De mintha a barát és első kiadó, Max Brod is sajátos kollázst teremtett volna a Kafka-szövegekből, s pár év múltán Walter Benjamin a Passagenwerkkel hoz létre önálló műfajt, mellette pedig Ezra Pound és T. S. Eliot is megjelenik a költőnő hivatkozásainak horizontján. Hiszen ekkorra már érvényét vesztette a tradicionális linearitás, sokkal inkább tűnik úgy, hogy diszjunktív módon vonatkoznak egymásra és különülnek el egymástól a különféle képzetek, asszociációk, fragmentumok az ábrázolásban; mindez mégis ugyanarról szól – pontosabban: már csak így lehet szó „ugyanarról.” És ezt bizonyítja a szerző a maga műfaji „patchwork”-jében, amelyben napló, esszé, vers, dokumentum, kép és reflexió elkülöníthetetlen egymástól.

Így válik teljessé: önmagában értelmezhetővé, de egyben önmagán túlmutatóvá Meredith Stricker könyve, amely egyszerre enged bepillantást a történelem szédítő mélységeibe, s ágyazza be ezt a szédületet térbe, tájba, s abba a teremtett világba, amely a „mi helyünk” lehet benne. Mint ennek néma hírnökei teszik, az állatok, s éppen a velük való merész identifikáció és az ugyanolyan merész reflexió mutatja meg a líra elementáris erejével az analógiákat és különbségeket, az antropológiát a zoológiában, és viszont.