Gondolatban le kellett mondani róla, hogy majd a gyerekeink és a gyerekeink gyerekei is itt fognak fesztiválozni, ettől pedig majd sokkal jobb emberek lesznek. Közben elnéztük azokat az önfeledten szórakozó, a kulturális programok és mezítlábas stoppolók között otthonosan mozgó tízéves lányokat és fiúkat – akár helyieket, akár a városból ideszabadultakat –, akik már el sem tudnak képzelni egy nyarat Ördögkatlan nélkül, mert itt nőttek fel. Úgy tűnik, mi sem nagyon tudunk, úgyhogy árgus szemmel figyeltünk minden arra mutató jelet, hogy jövőre is itt lehetünk majd. Mikor láttuk, a véleményládákba bedobhatjuk ötleteinket, hogy még jobb legyen a fesztivál, kezdtünk megnyugodni, és amikor a Kiscsillag-koncert végén Kiss Móni és Bérczes László nemcsak elkiabáltatták velünk, hogy „Nem vagyunk normálisak!”, hanem azt is megígérték, jövőre ugyanitt találkozunk, visszatért a hitünk az elkövetkező nyarakban.

Az, hogy már most biztosan tudjuk: ott leszünk jövőre is, azt jelenti, nem várjuk meg, míg összeáll a több száz tételes program, hogy mérlegeljük, mielőtt jegyet veszünk, szállást foglalunk, szabadságot veszünk ki. Egyszerűen megbízunk a szervezők ízlésében, és megyünk. Milyen jó, hogy idén is ezt tettük. A 609 programot számláló, jubileumi Ördögkatlan ismét minőségi, sokszínű és felejthetetlen volt.

A Katlan legnagyobb dobásai évről évre a színházi előadások. Ezekért áll annyi ember sorban hajnaltól kezdve, órákon keresztül a sorszámos standoknál, vagy a tűző napon, jóval a darab kezdete előtt. Nem csoda, hisz a kortárs magyar színház színe-javát vonultatja fel a fesztivál – hol tornatermekben, hol faluházakban, hol szabadtéri amfiteátrumban. Idén is megdöbbentően erősen indított az előadások sorozata. A nyitónapon Gogol Egy őrült naplóját Keresztes Tamás formabontó előadásában – amelyről részletesebben Szolláth Dávid írt korábbi tudósításunkban – mindkét alkalommal példátlanul hosszú, álló tapsvihar fogadta.

A válogatók igen széles látókörét és kifogástalan ízlését bizonyítja az is, hogy az egyértelműen ismert neveken túl is van szemük a színházi különlegességekre; így került be a programba az évad egyik legjobb előadása, Gimesi Dóra Az időnk rövid története című, nem (csak) gyerekeknek szóló bábjátéka a győri Vaskakas Bábszínháztól és az ESZME társulattól. A nagyszerű humorú, kreatív, érzékeny előadás színpadán négy fiatal színészt láttunk (Andrusko Marcella, Pallai Mara, Szolár Tibor és Teszárek Csaba), mindegyikük kezében egy-egy róluk mintázott, idős embereket ábrázoló bábbal (a rendező/tervező Hoffer Károly alkotásai), amelyek saját külön díszletükben: miniatűr szobaként berendezett bőröndökben helyezkednek el. Az egyszerre morbid és szívhez szóló történetben az egymást nem ismerő nénik és bácsik levelet kapnak, melyből kiderül, gyerekkori barátjuk/katonatársuk/volt férjük/egykori szeretőjük elhunyt, és végakarata, melyet a halála előtt írt levélben megfogalmazott, az, hogy lopják el a hamvait, és szórják a tengerbe Velencénél.

Az időnk rövid története (Fotó: Éder Vera)

Nagy meglepetés volt a kaposvári színészhallgatók szoborparkra és amfiteátrumra (át)hangszerelt, bravúros Rómeó és Júliája. Az előadás – igen bátor módon – kultúránk két nagy klasszikusát értelmezte újra: Shakespeare-t és a Beatles-t. Az untig ismert drámát kaleidoszkóp-szerűen forgatta át az előadás: különböző fordításokból állt össze a szöveg, ezzel eltérő regisztereket és korszakokat helyezve egy platformra, a színészek (Benedek Dániel, Dér Mária, Dunai Csenge, Helvaci Ersan Dávid, Herczegh Péter, Horváth Julianna, Kónya Renáta, Mészáros Martin, Nagy Balázs, Nagy Márk, Szabó Nikolett, Szép Domán, Ticz András, Varga Bori) pedig egymásnak adogatták a szerepeket. Jelenetenként változott, ki Rómeó és ki Júlia, olykor egyszerre több Capulet–Montague párt láthattunk a színen, bizonyos szerepeket pedig nézőkre osztottak ki. Az egyetlen állandó szerep a dadusé volt, hiszen egy dadát mégsem lehet csak úgy állandóan cserélgetni. A ronggyá hallgatott Beatles-slágerek változatos zenei megoldások kíséretében csendültek fel az előadás különböző pontjain; szövegeiket a szereplők kórusa többnyire a darab aktuális szituációira értelmezte, és fordítva: az énekelt dalszöveg értelmezte át a színpadi történéseket bizonyos helyeken.

Szintén az amfiteátrumban játszották a Forte Társulat erőteljes Toldiját, amelyet három éve még a nagyharsányi tornateremben láthattunk. A szabadtéri, nem teljesen frontális helyszín kifejezetten jót tett az eddig is nagyra becsült előadásnak. Hálásak lehetünk a Katlannak, hogy minden évben hoznak nekünk Fortét, még akkor is, ha vannak ismétlődések, hiszen a társulat (főként Horváth Csaba rendezéseiben) bámulatos mozgástechnikájával és kreatív, absztrakt színpadi, zenei megoldásaival összetéveszthetetlen színfoltja és megkerülhetetlen része a magyar színházi életnek.

Aki valóban szórakozni jött a fesztiválra, annak sem kellett elkerülnie a színházi programokat. Bizonyos előadások tökéletes kedélyjavítók voltak, és a forróságtól elcsigázott, fáradt nézőket is könnyes röhögésre ingerelték. A Kutyaharapás című „mocskosszájú gengszterdráma”, a Vádli, a Nézőművészeti Kft., a Szkéné és a tatabányai Jászai Mari Színház koprodukciója Szikszai Rémusz rendezésében a legszórakoztatóbb két órát nyújtja, amit csak el lehet képzelni néhány gengszterrel (Bercsényi Péter, Fodor Tamás, Kaszás Gergő, Katona László, Király Attila, Mucsi Zoltán, Nagypál Gábor), egy beépített rendőrrel (Szikszai Rémusz), egy stewardess (Pálmai Anna) által narrált haláltusával és az ordibáló, káromkodó, szerepéből egy monológ erejéig kilépő Mucsi Zoltánnal.

Szintén nem lehetett elkerülni a nevetés okozta rekeszizomlázat a Nézőművészeti Kft. és a Szkéné EztRádját nézve, ami igazán felszabadító érzés, még akkor is, ha közben magunkon nevetünk. A valóban esztrádszerű, zenei betétekkel tűzdelt előadás kerete egy ál-természettudományos eszmefuttatás (Scherer Pétertől) a 21. századi emberről, külön kitérve például a legnézettebb YouTube-videókra. Eközben (és a darab más váratlan pontjain) megjelenik Mr. Trololo szerepében Katona László, akárha az internet bugyraiból lépett volna a Mokos Pince színpadára, és előadja fülbemászó mém-nótáját. Egy másik jelenetben magyar családot láthatunk a kormányhivatalban, ahol az anya (Parti Nóra) és az apa (Katona László) CSOK-ért folyamodnak két karon ülő csecsemővel és egy ötvenes férfival (Mucsi Zoltán) az oldalukon. Utóbbiról azt állítják, ő Fannika, a kislányuk, aki koraszülött volt, és a sok kezelés hatására lett ilyen („Mi van, beteg gyerek nem kaphat csókot?”). Az abszurd, de itthon korántsem elképzelhetetlen szituációban a két hivatalnokkal (Kovács Krisztián, Molnár Gusztáv) folytat vitát a család arról, jogosultak-e így a kedvezményre, és mikor már sikeresen meggyőzték volna őket Fannika állapotáról, az őt alakító férfi (mint kiderül, a nagypapa) idegességében dohányozni kezd, így ugrott a CSOK, de némi zsebbe csúsztatott pénzért, mint a musicalbetétben eléneklik: 19 650 forintért cserébe ellátják őket némi szaktanácsadással.

EztRád (Fotó: Puskel Zsolt)

Sokkal kevésbé humoros, de annál megrendítőbb előadás A halottember szintén a Szkéné, a Nézőművészeti Kft. és az Ördögkatlan produkciójában, Bérczes László rendezésében. A darab szövegében, melyet főként az anya (Mészáros Sára) monologikus beszédfolyamából ismerünk meg, illetve néha a kórus (Molnár Gusztáv, Kovács Krisztián és a zenész Rozs Tamás) szólamaiból, távolról is felismerhetők az elliptikus, élőbeszéd-, olykor gyermekbeszéd-szerű, álnaiv Háy-mondatok. A darab első fele gyásztörténet, melyben a háború közben elesett „Férfi” (Mucsi Zoltán) elvesztésének feldolgozását kísérli meg Anya és lánya (akit egy játékbaba alakít Mészáros Sára kezében). A darab második fele egy Németh László-i Iszony-történet: kiderül, a férfi mégsem halt meg egy korábbi robbanásban, és visszatér családjához: a lányához, aki minden nap azt állította, még vissza fog térni apja, és a feleségéhez, aki az évek során elfogadta, hogy megözvegyült, és elhitette magával: nem is szerette igazán azt az embert, egyedül sokkal jobb élete lehet. Ez a megcsavart, bizarr lélektani helyzet végül a nő meghasonlásához és a szeretkezés közben rajta fekvő, „halott”-ként aposztrofált férje megöléséhez vezet.

Halottember (Fotó: Mészáros Csaba)

Ehhez képest sokkal kevésbé drasztikus, mégis egészen mélyre hatoló kapcsolati problémákat boncolhat az eredetileg lakásszínházi, itt faluház-színházi Ernelláék Farkaséknál. Noha az előadás előbb készült, mint Hajdu Szabolcs filmje, a fesztivál közönségének többsége mégis a filmet látta, mielőtt végre eljutott a színházi előadásra. A villánykövesdi terem atmoszférája nyilvánvalóan nem tudott ugyanolyan lenni, mint a Farkast játszó Hajdu Szabolcs és a feleségét, Esztert alakító Török-Illyés Orsolya saját lakása, ahol az előadást eredetileg játszották, és a filmet forgatták, mégis kiválóan működött a darab, amely egy családi kényszervendégségről szól: Eszter húga, Ernella (Tankó Erika) és férje, Albert (Szabó Domokos) látogatásáról, akik a tíz évre tervezett egyéves skóciai tartózkodásuk után jöttek vissza Budapestre, teljesen pénztelenül. A filmtől eltérő burlesque-elemek: a fehérre meszelt arcú, gyerekeket játszó felnőttek (Tóth Orsolya, Gelányi Imre), a zöld- és kékszínű borok, az élő marionett-betét, melyben Brúnó, a kisfiú saját apját, Farkast rángatja képzeletbeli zsinóron, újabb értelmezési szinteket nyitottak a mű befogadásában.

Ha jövőre fele ilyen jó lesz a felhozatal, akkor is megéri.