Apuék elmentek bulizni

Jócskán elhúzódik az az átmeneti életszakasz, amelyet a címbe emelt Jethro Tull-mondattal lehet jellemezni. Amikor Jethro Tullt és hasonlókat hallgattam, úgy tűnt, hogy messze még az idő, amikor családom lesz, meg bankkártyám, és beállok a szikkadt agyú felnőttek birkanyájába. Nem hittem, hogy a rock’n’roll után is van élet, de valamit titkon érezhettem a közeledő végből, mert igyekeztem minél többet élni, minél több hülyeséget csinálni, mielőtt lehúzzák a redőnyt. Féltem, hogy a városszerte csodált rockerből (annak képzeltem magam) valami orosz regény pergamenarcú kishivatalnokává válok. Úgyhogy végigpörgettem még néhány nyarat alkalmi munkák és fesztiválok között stoppolva egy mosószert soha nem látott farmerben. Aztán utolért a kijózanodás. Sőt, mára már sokkal több időt töltöttem a száműzetésben, a rock’n’roll utáni árnyéklétben, mint amennyit akkor el tudtam volna képzelni. Ha húszéves önmagam most megtudná, hogy a gitárt eladtam, a hajam levágtam, és néha kocsit is mosok, egész biztos megölné magát, hogy ezt a kínos véget mindketten elkerüljük. Ahogy ismerem, David Bowie-t dúdolna érvágás közben: „You’re too old to lose it, too young to choose it, […] Oh-oh-oh-oh, you’re a rock ’n’ roll suicide”.

Az Ördögkatlan Fesztivál (immár a tizedik: áldassék érte Kiss Móni és Bérczes László neve!) túl azon, hogy önmagában jó, nekem speciálisan azért is jó, mert gyógyszer a fenti panaszomra. Viszem a három gyereket, a két sátrat, és egy hétig velük együtt csinálhatom majdnem ugyanazt, mint ami már régóta hiányzik. Korhatáros kivitelben, de mégis. A kölykök koszosak, mint a malacok, a késő esti koncertektől annyira kialvatlanok, hogy az felér egy kiadós másnapossággal. Ők nagynak érzik magukat, én viszont regrediálok kiskamaszba, jól megértjük egymást. Minden augusztusban van egy hét, amikor úgy vagyok apuka, hogy nem jut eszembe a midlife crisis. Tudom persze, hogy a gyerekeim hamarosan kinőnek, nélkülem mennek bulizni. Eléneklik a CseRihannákkal a tizenhetedik vagy a tizennyolcadik Katlanon, hogy „túl vagyok a szexen, túl vagyok a szexen, túl vagyok a szexen, füveztem is”, és akkor nekem heló.

[CseRihannák © Cseri László]

Gyerekkel a fesztiválon

Akinek nincs még gyereke, nem tudhatja, milyen gyerekzenekarok garázdálkodnak szerte az országban. Neveket nem mondok. Lefizetik az óvodákat, övék az összes majális, kőkeményen megverselnek mindent, ami cuki. Koncertjük vidám agyhalál, a gyerekek révületben, anyu-apu beállt arcideggörccsel várja a megváltó véget. De ide ők nem jutnak be, a Katlannak jobb az ízlése! Nekem tavaly is, idén is a Rutkai Bori Banda adta vissza a hitet a műfajban. A dalok humorosak, a zene igényes, az előadásra pedig, és ez a lényeg, erőlködésmentes derű jellemző.

Megvannak a kötelező köreink Ördögkatlanon: a gyerekek, legalábbis az enyémek, szeretik az ismétlődést. Nem írok most a Meseladikról, a Varga Anikó vezette gyerekszínházi foglalkozásról, mert néhány éve már írtam róluk, ők azóta is ugyanolyan jók. Idén sok évvel korábbról visszatért a Galapiat Cirkusz is, akik előadásuk mellett azzal is szórakoztattak, hogy délelőttönként artista trükköket tanítottak nekünk és felmásztak az égbe a gyerekekkel a trapézállványon.

Varga Kitti és Pálfy Eszter Arany János-foglalkozását (Bölcsészudvar, Nagyharsány) elég alapozásnak tekintettem ahhoz, hogy negyedikes lányomat elvigyem a Forte Társulat Toldijára (rendezte Horváth Csaba). Az volt a pedagógiai elképzelés a háttérben, hogy az artisták felől lehet elvezetni a mozgásszínházhoz. Azt is kigondoltam, hogy az absztrakt táncot majd könnyebben befogadhatóvá teszi a Toldi szüzséje, ami voltaképp szuperhős-mese. Bejött a terv, a szoborpark amfiteátrumában, a csillagos ég alatt tökéletesre sikeredett lányom első mozgásszínházi élménye, a következő estéken pedig a Toldit kellett mesélnem neki.

[Galapiat Cirque, workshop gyerekeknek © Szolláth Dávid]

Három előadás

Mivel idén is működött a „Felnőttek szabadságon” elnevezésű napközi Nagyharsányban (köszönjük Szilvinek, Jovanának és csapatának!), el tudtam menni néhány olyan darabra is, ahová nem visz az ember gyereket. Pedig a Keresztes Tamás játszotta Gogol Egy őrült naplójára érdemes lett volna elvinnem őket (rendezte: Bodó Viktor, Orlay Produkció). Utólag megnéztük a darab trailerét a nagyokkal, akik közölték, hogy ezt ők is látni akarják. Meglátjuk, mert félek, hogy napokig nem fognak utána aludni, olyan erős a hatása. Az előadás egy jól ismert, klasszikus monodráma virtuóz interpretációja. A siker három kulcsa ebben az esetben a színészi játék gazdagsága, a díszlet és a zenei megoldások. A díszlet (ez is Keresztes Tamás munkája) a német expresszionista szcenikából ismerős. Minden aszimmetrikus, a rontott perspektívájú vonalak, meglepő rövidülések, afféle szédült, „billegő” teret eredményeznek, és a szoba egy idő után ténylegesen fel is billen. A tér emellett szűk, egérlyukszerűen klausztrofób, olyan, mint Robert Wiene 1920-as filmjében, a Das Kabinet des Dr. Caligariban (a videóban: 1’40”-nél). A zene nem a húszas évekből merít ihletet, hanem egy nagyon is mai technikai eszköznek, a loopernek a lehetőségeit használja ki. Én ilyennel csak koncerten találkoztam, színházban még nem. A lényeg, hogy a gép egy hangszekvenciát (akármit: dallamot, elhangzó mondatot, ritmust, zörejt stb.) menet közben rögzít és újrajátszik, és ráénekelhetjük, rábeszélhetjük a következő szólamot. Az egyszereplős, egy szólamra írt darabot ezzel az effekttel szépen meg lehet „hekkelni”. A színész szabadon megsokszorozhatja a hangját, újabb és újabb szólamot ad hozzá a beszédéhez, egymaga kórussá válik, kánont épít, felelget, szájdobbal ritmizál stb. És mivel a darabban őrültről van szó, adódik a lehetőség, hogy segítségével a skizofréniát, a fejében megszólaló „hangok”-at is megjelenítse. A monotóniát (a monodrámákat gyakran fenyegető veszélyt) sikerült bravúrosan elkerülni ezzel a technikai megoldással. Talán a rendezői figyelemnek, talán színész mértéktartásának tudható be, hogy a technika és Keresztes kivételes muzikalitása nem borította fel az arányokat, és nem lett az előadásból zenebohóckodás vagy videoklip-paródia.

A Kétely szintén Orlay-produkció, a darab szerzője az ír-amerikai John Patrick Shanley (rendezte: Pelsőczy Réka, játsszák: Udvaros Dorottya, Fekete Ernő, Kéri Kitti, Simkó Katalin). Az egyházi iskolai környezetben játszódó darab az utóbbi évtizedek egyik legszégyenteljesebb botránysorozatát, a Római Katolikus Egyházon belüli pedofília témáját veszi elő. Méghozzá olyan módon, hogy a nézőt ne az ítélkezésre, hanem a kérdés megfontolt körüljárására biztassa. Van egy váratlan elem a szerepkörök elosztásában. Ugyanis a szívtelen és félelmetes egyházi vezető (Udvaros Dorottya) nem az ügy eltussolását és az egyházközség megkímélését szorgalmazza, hanem épp ő a leleplezés és a feltárás megszállottja. Azaz ebben a darabban az intrikus áll a jó ügy oldalán. A rendfőnöknő jogsértő és etikátlan eszközöket vet be, hogy leleplezze a pedofil vagy annak vélt papot (Fekete Ernő) és a szimpatikus szereplők mondják azt, hogy „ne bolygassuk”. A színészek egytől egyig élvonalbeliek, a rendezés ökonomikus, a díszlet halálpontosan idézi a rendház puritanizmusát és sterilitását, azaz minden tökéletes, mégis maradt bennem kicsi hiányérzet. Talán azért, mert a főtéma tálalása után lassan kiderül, hogy a darab igazából mégsem erről, hanem a vádaskodás mérgéről, a kételyről, az igazgatónő üldözési mániájáról szól. Az a sanda gyanúm, hogy az egyházi abúzus csak a figyelemfelkeltés miatt bedobott téma, amire ráklikkelünk, amire jegyet veszünk, de amelyet a darab menet közben elhagy, és nem jár körül kellőképp.

A Szívszakadtig (Pintér Béla Társulat és Szkéné Színház, rendezte: Pintér Béla) után a környezetemben néhányan bosszankodtak, hogy ez az előadás milyen gyenge. Többeknek én ajánlottam, hogy nézzék meg, aztán pironkodhattam, amiért nem tetszett nekik. Persze értem én, miért mondják, hogy ez üresjárat. Talán szólnom kellett volna előre, hogy nem „nagy” Pintér Béla-előadást kell várni, Parasztoperát vagy Titkainkat, hanem kísérletező, provokatív, útkereső darabot, talán önparódiát, amelyben valóban vannak megoldatlanságok is. A darab harsány vásári tragikomédia, mai magyar groteszk, szégyentelenül hatásvadász dramaturgiai ötletekkel és fordulatokkal, olyanokkal, amelyek bármelyik latin-amerikai telenovela díszére válnának. Vegyük például a vadromantikus alaphelyzetet: a szívátültetésre váró ifjú (Gátéry Róbert) lemond az életmentő műtétről, hogy a – minő véletlen! – szintén transzplantációra váró szerelme kapja meg az új szívet. A másik kulisszahasogató dramaturgiai fogás a főhősnő csodálatos identitás-kettőződése. A fővárosi, magasan képzett, öntudatos politikai aktivista lány (Stefanovics Angéla) fölépülvén a nagy műtétből radikális személyiségváltozáson esik át, és valami népszínműből idepottyant falusi menyecskévé változik. Megörökölte a szív eredeti tulajdonosának, egy Szeged környéki tanyasi asszonynak a személyiségjegyeit, sőt annak zabigyerekét is, a félkegyelmű Karcsikát. Csodát látunk a színpadon, markoljuk a szék karfáját. Ki hitte volna, hogy a szervátültetés mellékhatása reinkarnáció? A sebészprofesszor (Pintér Béla) csóválja a fejét, bólogat, bizony, előfordul az ilyesmi, bár nincs rá tudományos magyarázat. Aztán ott van a műnéger Karcsika (Friedenthal Zoltán) kakaóporral lekenve és valami partykellék-boltból beszerzett mikrofonfej-parókával. Hogy ez nem PC? Hát bizony nem. Ilyen mennyiségű és sűrűségű gagyi, ráadásul profin és reflektáltan kivitelezve már nem gagyi, hanem camp. Úgyhogy, akit idegesít mondjuk a Rocky Horror Picture Show, az ne nézze meg Szívszakadtigot se. De szerintem, ha egy rendezőnek, egy társulatnak ilyen az üresjárata, az még mindig nagyon biztató.

[Friedenthal Zoltán © Horváth Judit]

És egy irodalmi beszélgetés

Keresztury Tibor Krasznahorkai Lászlóval folytatott beszélgetése viszont nekem is csalódás volt. Ott kezdődött az egész, hogy egy színházi előadás, a Sóvirágok helyére került ez a program a Mokos-pincészet színháztermében. (Kiderült, ha figyeltem volna a Katlan új szolgáltatását, az Ördögkatlan-appot, akkor az figyelmeztetett volna időben – tanulság jövőre.) Rejtély, hogy két ilyen nagy koponya hogy tud ennyire unalmas lenni. A közönségből minden negyedik-ötödik ember aludt. Pedig Krasznahorkai kimondottan szellemes beszélgető tud lenni, Keresztury kiváló kritikus, Krasznahorkai műveinek avatott értője. Kérdés, hogy ezt most miért titkolta el. Az elején felolvasott egy nem erre az alkalomra készült Krasznahorkai-laudációt, amely telis-tele volt a romantikus írókultusz szokásos szuperlatívuszaival, és nekem kínos volt hallgatni úgy, hogy az istenített szerző ott ül mellette. (A szerző viszont elnéző volt a hódolat túlkapásaival.) A kérdező ezután bedobta a gyeplőt, és hagyta beszélni Krasznahorkait másfél órán keresztül, úgy, hogy legfeljebb húszpercenként szúrt közbe valamit. Néha azt lehetett hinni, hogy a mozdulatlan Keresztury csak oda van vetítve. Beszélgetés helyett irodalmi kultuszceremónián vettünk részt, amelyet Krasznahorkai történetei idővel egy oldottabb esztrádműsor irányába vittek el. De az érdemi beszélgetésnek, amelyben születik valami új, ami meghaladja az előre tudhatót, nos, annak itt esélye sem volt.

Nem szép ezzel zárni, hiszen annyira gazdag hetünk volt. Még mindig nagyon jó kijárni Ördögkatlanra, olyan sok év után is. Sőt, ahogy nőnek a gyerekek, egyre jobb. A fesztiválra szerencsére egyáltalán nem igaz, hogy „too old to rock ’n’ roll, too young to die”, úgyhogy várjuk a következő évtizedet.

Bélyegkép: Pintér Béla és Stefanovics Angéla (Horváth Judit fotója)