Viszonylag későn és véletlenül történt az egész, jó tizenkét éve. Vachter János kezébe akadt egy mobiltelefon, és hamar azon kapta magát, hogy a fotózás a szenvedélyévé vált. Innentől kezdve beindult nála a gépek törzsfejlődése, és kb. két év múlva már profi gép volt a kezében. Nagyjából ez volt a digitális korszak az életében, de ezzel párhuzamosan már elindult egy máig tartó folyamat: az analóg technikákkal való ismerkedés. Hamar kiderült számára, hogy sokkal otthonosabban érzi magát abban a képi világban, mely túl van az egyeseken és a nullákon. Aztán jött a fürdőszobalabor és az archaikus technikákkal való kísérletezés, ami a mai napig tart. Kezdődött a filmhívásokkal, növekvő filmméretekkel, majd a levilágításokkal, aztán jöttek a nemes eljárások: a sópapír, a cianotípia, az ezüstzselatin, az argentotípia, a nedves kollódiumos eljárás.

Ezek a technikák szélesebb kifejezési tartományt jelentenek számára, végtelen lehetőséget kínálnak a kísérletezéshez, az alternatív eljárásokhoz, legyen szó akár hibáról, akár tökéletességről a képek vonatkozásában.

Tizenkét éve rendszeresen szerepelnek képei csoportos és egyéni kiállításokon, tagja több szakmai szervezetnek, mint például az Újpart – Dunaújvárosi Képző- és Iparművészek Egyesületének, a Hibaista Csoportnak és a Magyar Fotóművészek Szövetségének.

Munkáiban többnyire az egyszerű, hétköznapi témák foglalkoztatják, az alkotói folyamatot számára a lassú, elemző és a kísérletező hozzáállás jelenti.