Turi Tímea Anna visszafordul című kötetéhez első pillantásra könnyű kapcsolódni. A mű mintha a mindennapok tétjeit venné sorra és mintha a felnőtté válás döntéseit, a férfi-női viszonyok dinamikáját és a nemek közötti munkamegosztás nehézségeit és egyenlőtlenségét tematizálná. A kötet azonban, amellett, hogy az említett problémák tematikusan megjelennek benne, egyértelműen ellenáll ennek az igen leegyszerűsítő olvasatnak, és egy ezeknél sokkal nehezebben megközelíthető szinten is problémákat vet föl. Ezeknek a problémáknak azonban nincsenek az élőnyelvben egyszerűbben összefoglalható képletei (pl. „a felnőtté válás nehézségei”). A hétköznapi szituációk, a nők és férfiak konfliktusainak rétege alatt ugyanis egy másik nyelvi réteg is jelen van a szövegben. A Fontosabb dolgok címet viselő vers a mindennapos veszekedés-mantrára épít: „Egyáltalán: / dobd ki a szennyest, és mosogass el / magad után.” Ugyanez a vers azonban a kötet hátlapján lévő másfél sorral zárul: „Tudom, hogy vannak fontosabb dolgok, / mint a szerelem.” Ez a másfél sor kiszól a kötetből: hangsúlyozza, hogy a kötet nem egy szerelmi kapcsolatról fog szólni, és figyelmezteti az olvasót, hogy ne redukálja a kötetet a férfi-női viszonyok fejtegetésére, az „elemek harcára”. A versek, bár behívják ezt az olvasatot, folyamatosan meg is kérdőjelezik azt, és több ponton egészen más értelmezést követelnek maguknak.

A cikluscímek verssorokként köszönnek vissza és válnak ismerőssé olvasás közben, vagy fordítva, a verssorok később, a kötet egy távoli pontján cikluscímként olvashatók megint. Meglepően sokszor szerepelnek a kötetben kérdő mondatok, amelyekkel az olvasó belekerül a határok kutatásának diskurzusába. Erre példa a kötet nyitóverse, A nyár leghosszabb napja, illetve A hetedik év Pemberley-ben című vers. Mindkét szöveg azt vizsgálja meg, hogy mikor és hogyan kezdődik el az eltávolodás és az elengedés, illetve hogy van-e az életeseményeknek egyáltalán körülhatárolható kezdete. A kötet közepén található, mindössze három versből álló Detektívtükör című ciklus a kötet szimmetriatengelye: egymásra rímelő, egymással szembehelyezkedő verseket tartalmaz.

Az Engem tönkretettek a feministák és a Vendégek vagytok című versek a feministák elleni dühöt és a gyerekek életében hiányként jelen lévő apák elleni haragot fordítják egymásnak: mindkét vers egy elképzelt „Ti”-hez beszél, és a megszólítottak pozícióját próbálja diszkreditálni eltúlzott, parodisztikus hangon. A versek a vitához és a párbeszédhez szükséges közös nyelvi alap megteremtésének nehézségeit tárgyalják, ami messze túlmutat a férfi-női kommunikációs problémán. A két vers egymás mellé helyezése a különböző beszédpozíciókkal szembeni értetlenséget érzékelteti: „a nemek számrendszerének lánca ékszer, lánca megkötöz. / Ti azt hiszitek, mindent meg lehet beszélni”, szól a versbeszélő a feministákhoz mint egyetlen, hatalmas, generalizálható közeghez. Ugyanilyen homogenizált „ti”-ként vannak megszólítva az apák: „Ti vagytok az apák, / akik évente egyszer jöttök le a játszótérre.” A párbeszédre való képtelenség a Detektívtükör című versben is megjelenik, amelyben a férfiak írásait a nők, a nők írásait pedig a férfiak olvassák; de míg a nők ezt valóban megteszik („A nők csak ezt olvassák”), a férfiak felé a női szerzők olvasása felszólításként jelenik meg („Olvassák csak ezt a férfiak”). Ezzel felszínre kerül az irodalmi hagyomány patriarchális mivolta, illetve a kötet egyik legnagyobb kérdése: kétpólusú-e az írás? Lehet-e még „női irodalom” címkével illetni bárkit, aki ír, illetve értelmes dolog-e „férfi irodalomról” beszélni? Egyáltalán lehet-e „a nőkről” vagy „a férfiakról” általánosságban beszélni?

A kötet legfölső rétege, amely szerint a nők és a férfiak örökké szemben állnak egymással és „sosem fogják egymást megérteni”, egy esszencializáló beszédmódot kifigurázó és azt tüzetesen megvizsgáló nyelvi készletet fed el. A kétpólusú felfogás nem csak a két nem szembenállásán keresztül jelenik meg: a közéleti kettészakadás eredményeképp az ország „a félelemre és a félelemre” szakad a Körútzár című versben; a bináris rendszer ugyanis félelmet kelt az ebből a rendszerből kiszakadókban, ahogy a rendszerben benne maradókban, a két pólus egyikében elhelyezkedőkben is. A politikai kétpólusúsághoz hasonlóan szűk életteret eredményez az irodalom „női” és a „férfi” irodalomra való felosztása. A „női” vagy „férfi” írásmód tulajdonképpen a nagyon szűkre szabott társadalmi szerepeknek egy-egy performatív módon, íráson keresztül történő megnyilvánulása, amelynek során a szerző egy adott szerepnek maradéktalanul meg kíván felelni. Tehát a „férfi líra” és a „női líra” ugyanolyan társadalmi konstrukciók, mint a társadalmi nemek. A jelenlegi irodalmi tér működése szerint pedig egy olyan ember, aki a társadalmi neme szerint nő, szerencsésebb és könnyebb helyzetbe kerül, ha a női szerepnek vagy „írónő” szerepnek próbál megfelelni, akkor is, ha ez az életére negatívan hat. Ez a megfelelési kényszer is tetten érhető a versek szövetében, például a Fontosabb dolgok című első ciklusban, A nők naplói és A nők táskái című versekben. Utóbbiban arra a nemi szerepre történik utalás, amely során a nők mint a gondokat magukra vállaló, önmagukat feláldozó és a praktikus, családi és szociális életet megszervező, örökösen úton lévő egyénekké válnak. A vers azonban már nyitányában ironikusan közelít a szerep ábrázolásához, hiszen egyáltalán nem az adott nemi szerephez sztereotipikusan kapcsolódó tárgyakat nevez meg egy női táska tartozékaiként: „A nők táskáiban mindig van egy ütvefúró, / egy csillagfejű csavarhúzó és egy habszivacs, / meg pár cipzáras rekesz a lejárt iratoknak, / többféle fájdalomcsillapító, kötszer és jód”. Azaz így „a nőkről” és „a férfiakról” folyó általánosító beszédmód kritikai reflexió tárgya lesz: ezt a kötet elsősorban parodisztikus utánzással és ismétléssel éri el. Ez a fajta kritikai pozíció az egész köteten végighúzódik: A történetek alatt sok az akna című ciklus éppen a mantraszerűen ismételt nyelvi paneleket szólaltatja meg és bontja le (például a Bús férfi és A hűség élő szobra című versekben), miközben folyamatosan emlékeztet minket arra, hogy ezek valós helyzetek, amelyek megnevezéséhez már csak ezek a kiüresedett nyelvi sémák állnak a rendelkezésünkre.

A kritikai hang mellett a nem beszélés is nagy szerepet kap a kötetben. Már a kötet második, Small talk című versében az, hogy a versbeszélő valakiről nem beszél, az összetartás jelévé válik: „De Te ne beszéljél rólam: / tartsunk össze.” Visszatérő gondolat ez a kötetben, megjelenik A nők naplói című versben („S ha kimondod, rögtön torz a kép”), de ugyanígy a Vendégek vagytok című versben is, amelyben az apák bizonyítani akarják, hogy részt vesznek a gyerekeik életében, és erre használják a róluk való beszédet: „Ti, akik annyi gyerekszáj-történetet meséltek, / hogy anyábbak akartok lenni az anyáknál”. Az, hogy valakit kibeszélünk, vagy panaszkodunk róla (lásd a Panaszkönyv című verset) azzal az automatikus nyelvvel függ össze, amelyben gondolkodás nélkül mindent generalizálunk és egyfajta small talk-rendszeren belül helyezünk el. Mivel a nyelv eredendően általánosít, a kötetben megjelenő versbeszélők szemében nem kimondani valamit és nem engedni a nyelv követeléseinek gyakran bátor dologgá válik. A beszéd használatának veszélyét az írásbeli megszólalásmód által lehet kikerülni. A kötetben felfedezhetjük az átírásra való törekvést is, mégpedig az irodalomhoz köthető nőalakok sorsának átírásában, és az ő szerepverseken keresztül történő megszólaltatásukban. Ez a törekvés különösen tetten érhető Az összes nő és A másik oldal című versciklusokban, nem is beszélve a kötet címéről, amely (mint ahogyan ez egy, a kötetben található verscímből kiderül) Anna Karenina peronról való visszafordulásához köthető. Nagy feladat a kulturális örökséget (olyan bibliai történeteket, mint a Sámson és Delila vagy olyan mélyen bennünk lévő meséket, mint Az Ezeregyéjszaka meséi) a másik oldalról átírni, Dante jegyzetei helyett Gemma Donati füveskönyvét idézni, és különböző irodalmi szereplők másként cselekvéséről új narratívákat alkotni (erre példa a Solvejg elköltözik vagy az Anna visszafordul a peronról című vers).

Ugyanakkor ezek az átírások nem az eredeti szövegek ellenében jönnek létre. A kötet részeikre bontja őket, nyelvi és tartalmi dekonstrukciót végez rajtuk, hogy később újra összerakja őket. Így az átírást tulajdonképpen ráírásnak is nevezhetjük, egy olyan felületre, melyet egy patriarchális hagyomány alkotóinak és irodalmi szereplőinek tere határoz meg, és amely teljességgel megkerülhetetlen, ám nem felülírhatatlan. Így veti el a kötet a sztereotípiák szerint ősi, „női” mágia és ráolvasás, az önsorsrontó mantrázás használatát, amely a szövegekben parodisztikus hanggá változik. A ráolvasást az Anna visszafordul ráírással, tudatos nyelvi reflexióval helyettesíti, ami felülkerekedik az automatikusan elsajátított, kényelmesen kimondható paneleken.

(A képek a Jelenkor 2015. január 15-i zenés irodalmi vacsoráján készültek, fotós: Takács Dóra Katalin.)