1.

Kukorelly Endre összegyűjtött esszéi, valamint irodalomtörténettel foglalkozó írásai a lehető legváltozatosabb kérdésekhez szólnak hozzá – sőt, mások szerint, mint erre a szerző is több alkalommal utal: a legkülönbözőbb kérdésekbe „szólnak bele”. Feltételezhetően, akik úgy vélik, hogy Kukorelly valamibe illetéktelenül beleszól, azok valójában azt gondolják: „belepofázik”, de ez erénye a könyvnek. A kötet írásai fesztelen, szatirikus hangon hoznak szóba vagy csak érintenek olyan problémákat, melyek gyakran előkerülnek a (nagyjából) kortárs magyar irodalom helyzetével, vitáival, érzékeny pontjaival, olykor tabuival kapcsolatban. E problémák többnyire a nyomtatott-nyilvános közlés terén kívül fogalmazódnak meg, privát beszélgetésekben, kocsmai vitákban, vagy – ahogy mondani szokás – az internet bugyraiban. Elbaltázott vagy egyenesen kártékony irodalompolitikai elképzelések, elszalasztott lehetőségek, rossz kiadói döntések, valamint féltékenység, korlátoltság keltette pletykák és gesztusok – ezek alkotják a hálót, melynek fogságában a kortárs hazai irodalom létrejött, és melyben vergődik, Kukorelly diagnózisa szerint. Ezek a részben az irodalompolitikára, részben az irodalom társas életére, szépen mondva: az irodalom „külpolitikájára” tartozó, hol jelentős, hol apró-cseprő dolgok a kötetet olvasva folyamatosan szembetűnnek, és sajátos szubverzív réteget alkotnak.

2.

Mindezek ellenére ne botránykönyvként vagy pletykagyűjteményként képzeljük el a dolgot; az esszék nagy többsége valamilyen fontos irodalmi problémát dolgoz fel, a magyar neoavantgárd irodalom hézagos, alig létező recepciójától és annak következményeitől kezdve a posztmodern „prózafordulat” kérdésein keresztül a napjainkban újabb hullámokat vető, bár sok tekintetben új köntösben jelentkező „népi–urbánus” vitáig. Minthogy a kötet több írása a politikai hatalomhoz történő viszonyulás stratégiáit is vizsgálja (ellenszegülés, karrier-opportunizmus, kibekkelés, alámerülés, bezupálás vagy a rendszer bomlasztása „belülről”), ezek a részletek a magyar kultúra és irodalom pillanatnyi helyzetének megítélése szempontjából is tanulságosak, nemritkán megvilágító erejűek. Igaz, Kukorelly elsősorban a Kádár-korszak irodalmi életének vizsgálata kapcsán teszi ezt, de ez nem probléma. Ugyanis a mai viták is jönnek valahonnan, a mai magatartásformáknak jócskán léteznek múltbéli mintái. E gyökereket szórakoztatóan, lényegbevágóan, olykor nem minden indulat nélkül tárja fel Kukorelly könyve. Nem állítom, hogy a mai, a kormányzat kegyeit kereső, lassan valóban hivatalossá váló irodalmi élet létrejötte kizárólag a tehetségtelenek forradalma volna – ennek még az MMA irodalmi szakosztályának névsora is ellentmond. Ugyanakkor a hatalomhoz való törleszkedés, valamint az e törleszkedés morális és esztétikai konzekvenciáival kapcsolatos önáltatás forgatókönyvei csaknem rémisztően azonosak. Minthogy nem annyira ősrégi ügyekről van szó, olykor még a szereplők is ugyanazok, gondoljunk csak Szokolay Zoltánra. Önmagába harap a posztmodern kelgyó önfarka – a kortárs „hivatalos” irodalmi élet valóban nem egyszerűen idézi, hanem megszüntetve-megőrizve utolérte a Kádár-korszakot.

3.

A kötet irodalomtörténeti szempontból leginkább figyelemreméltó fejtegetései azok, melyek a magyar neoavantgárd irodalommal foglalkoznak. Itt csak röviden összefoglalom Kukorelly elgondolkodtató téziseit, részletes kritikai bemutatásuk Takáts József tollából jelenik meg a Jelenkor következő (július-augusztusi) számában. Kukorelly szerint a hatvanas évek második felének, illetve a hetvenes évek legelejének határon túli és hazai neoavantgárd írói (elsősorban is Erdély Miklós, Szentjóby Tamás, Balaskó Jenő, Tasnády Attila, Domonkos István) éppen olyan jelentős, ha nem jelentősebb irodalmi teljesítményt hoztak létre, mint amit a korabeli „kiadóbarát” irodalom. Hatásuk azonban (underground, fél-underground, illegális, fél-legális státuszuk következtében) alig vagy egyáltalán nem lehetett. A visszhangtalanság, illetve egyéb okok miatt az érintettek pályája módosult, egyesek az akcióművészet és a film irányába tájékozódtak, mások emigráltak vagy eltűntek még a szubkulturális színtérről is. Kukorelly – hangsúlyozva, hogy ez nem értékelés – különbséget tesz „hard” és „soft” neoavantgárd között, aszerint, hogy valakinek jelent-e meg kötete az 1968 és 1971 közötti, kultúrpolitikai enyhüléssel járó gazdasági reformkorszakban (ez a „soft”), vagy nem (ez a „hard”). Az ötlet blődnek látszik, de nem teljesen az. Rámutat arra, hogy kik voltak a rendszer számára teljességgel vállalhatatlanok, és kik nem; valamint arra is felhívja a figyelmet, hogy a disszidensek között több volt a „hard” szerző; „úgy látszik, egy kötet mégiscsak jobban itthon tart”.

A kivándorlási hajlandóság és az első kötet megléte-nemléte közötti összefüggéseknél sokkal érdekesebb Kukorelly azon hipotézise, hogy a hatvanas-hetvenes évek neoavantgárd költészetének kultúrpolitikai, részben, ahogy akkor mondták, „adminisztratív” eszközökkel kikényszerített ismeretlensége-hatástalansága következtében a neoavantgárd regiszter megtermékenyítő ereje, virulenciája csekély vagy a semmivel egyenlő maradt. Ehhez képest tűnhetett korszakképző erejű újdonságnak a posztmodern irodalom bemutatkozása, az úgynevezett prózafordulat. Ennek dominánssá válását Kukorelly egyedül Balassa Péter rendkívüli hatásának tulajdonítja (pedig itt említhetnénk Radnóti Sándort is, aki a Medvetánc folyóirat posztmodern-számában jelentette meg nagy tanulmányát a posztmodern Esterházyról, Balassa Észjárások és formák kötete után egy évvel, 1986-ban). Kukorelly amellett érvel, hogy Nádas Péter és Esterházy Balassa általi kanonizációja oda vezetett, hogy a virtuozitás, az irónia, a reflektált hagyománytudat, valamint ama bizonyos „mondatmetafizika” felértékelődésével a neoavantgárd irodalma ismét csak háttérbe szorult, részben dilettánsként könyvelődött el – ugyanúgy, ahogy a kései hetvenes évek represszív légkörében is történt. Egyébként nyilvánvaló, hogy Kukorelly nem a prózafordulat jelentőségét, Nádas és Esterházy vagy netán Balassa jelentőségét tagadja, még kevésbé a Balassa által „feltalált” elődökét, Ottlikét, Mészölyét vagy Mándyét, sőt, nekik kifejezetten kultikus felhangokkal rendelkező sorokat szentel.

4.

A gondolatmenet számomra meggyőzőnek tűnik, mert a neoavantgárd irodalom integrációja minden bizonnyal pozitívan hatott volna a nyolcvanas évek irodalmi fejlődésére (bár szerintem a korai Esterházynál vagy épp a Termelési-regényben ki is lehet mutatni neoavantgárd tendenciákat), átrajzolhatta, vagy legalábbis árnyalhatta volna a korszak irodalmi hierarchiáját, térképét. A dilettantizmus kérdésétől most eltekintve: mindenesetre nem alakult volna ki az a helyzet, hogy Hajast, Erdélyt, Szentjóbyt sokan automatikusan képzőművésznek vagy intermediális összművésznek tekintik, akiknek az irodalmi munkásságával is elsősorban művészettörténészeknek kell foglalkozniuk. Hiányérzetet keltett azonban bennem, hogy Kukorelly idevágó szövegeiben ritkán érvel kritikai eszközökkel e szerzők szépirodalmi jelentősége mellett, hanem magától értetődőnek tartja azt. Tasnády Attila költészetéről ugyan 1989-ben megjelent verseskötete kapcsán viszonylag hosszabban értekezik a szerző, de azon állítását, mely szerint József Attila mellett a legjobb modern költő, alaposabban meg kellene indokolnia. Jómagam képtelen vagyok elfogadni (most persze én se érvelek), hogy Balaskó Jenő, Domonkos István vagy Tasnády Attila olyan jelentőségű szerző volna, mint mondjuk Tandori vagy Oravecz, igaz, Kukorelly gondolatmenetébe az is egyértelműen bele van kódolva, hogy „lehetett volna” – ha hagyják. A magyar neoavantgárd irodalom örökségével, illetve elmaradt hatásával kapcsolatos írása (részben) jóvátételi gesztus egy jelentős generáció, illetve egy nem kellően ismert, méltatott, becsült és nem kellően kutatott irodalmi regisztert illetően, mely megfontolandó irodalomtörténeti szempontokat és kérdésfelvetéseket is tartalmaz.

5.

A helyzet komplexitását, hogy ne mondjam, iróniáját fokozza, hogy mindeközben maga Kukorelly – akárcsak néhány, hozzá közel álló szerző, mondjuk Németh Gábor, Garaczi László vagy éppen Farkas Zsolt – maga is a hazai posztmodern iskola reprezentánsa. A posztmodern magyarországi térhódításához, ennek zavaros fogadtatásához fűződő, a kötetben itt-ott koncentrálódó, máshol szétszórt észrevételei számos érdekes részletre rávilágítanak, többek közt arra, hogy – ellenzői körében – miként lehetett a posztmodern a léhaság, a kóklerség, a kozmopolita felelőtlenség, az up to date lihegés szinonimája. Kötetének tanúsága szerint neki magának is jó párszor el kellett viselni az efféle megjegyzéseket. A posztmodern kapcsán (is) megállapítható, hogy Magyarországra aligha érkezhet olyan eszmei-szemléleti megújulási törekvés, legyen az bármi (régen a rock and roll meg a strukturalizmus, aztán a feminizmus, a cultural studies vagy a posztmodern irodalom), ami ne rögzülne azonnal úgy, mint a hol kényelmes helyét féltő, hol agresszív hangon követelőző maradiság szimbolikus céltáblája.

Kukorelly régi-új könyve elképesztő műfaji és stílusbeli változatosságot mutat. A sokféleség – mottók, idézetek, utalások, jegyzetek, kitérők vagy a címrendszer kiszámított bonyolultsága – szinte már szövegkáosz benyomását kelti az olvasóban. Talán ez is volt a cél. A legkülönfélébb közlési felületekről kiemelt, eltérő célokkal készült, most összegyűjtött szövegek egymásmellettisége is növeli a kötet polifonikus, szabadon örvénylő, a kifejezésbeli szabadságot ünneplő karneváli karakterét, másrészt a szerző maga is vonzódik a műfajok és a regiszterek programszerű vegyítéséhez, ez pedig nemcsak szépirodalmi művein, hanem – valószínűleg még feltűnőbb módon – értekező prózáján is nyomot hagy. Tanulmány, esszé, tárca, könyvkritika, publicisztika, levél egyaránt megtalálható a Porcelánbolt lapjain, kicsit sajnálhatjuk, hogy az eredeti közlési helyek nem lettek feltüntetve, bizonyos írások célját, tétjeit jobban megérthetné ezek ismeretében az olvasó.