A 17. POSzT-ot megelőző diskurzus fő csapásiránya a pacifikáció, a politikai megosztottságtól való megszabadulás és a nemcsak politikai nézetekben, hanem színház-szemléletileg is eltérő fesztiváltulajdonos társaságok közelítése volt. E törekvések a felszínen megvalósulni látszottak, hiszen az idei fesztivál „a béke szigete” eposzi jelzőt kapta sajtóvisszhangjában, és a politika néhány otromba betüremkedését leszámítva valóban minden nyugodtan és szervezetten zajlott. Ilyen akció az MMA pénzdíjának megjelenése, amely megosztotta a díjazottakat: a legjobb előadás díját rendezőként a Mesél a bécsi erdővel elnyerő Bagossy László szerint visszalépést jelent egy korábbi állapotba, amikor a politikai alapú megosztottság sokkal hangsúlyosabban volt jelen a fesztiválon, a Proton Színház pedig olyan rétegekkel foglalkozó alapítványoknak ajánlotta fel a pénzdíjat, „melyekkel sajnálatos módon a magyar állam jelenleg a legkevésbé sem törődik”. A POSzT legnagyobb bűne, hogy a felette zajló, évek óta tartó harcok olyan lavinát indítottak el, mely elsodort a fesztiváltól nagyon sok olyan megkérdőjelezhetetlen szakmaiságú színházi szakembert, akik kiábrándulva és elidegenedve, távolról szemlélik a „színház ünnepét”. Ez a folyamat pedig sokkal nehezebben visszafordítható, kezelhető, mint a szervezési anomáliák vagy a Zsolnay Negyed szerepének megtalálása a fesztivál életében.

Az idei POSzT legnagyobb erénye viszont a visszatalálás volt a közönséghez; a tavalyihoz képest sokkal jobban átgondolt és jobb hangulatú fesztivált láthattunk sok közönségtalálkozóval, a jó színvonalú versenyprogram mellett (melyből az Örkény Színház négy, a kecskeméti Katona három díjat kapott) pedig kiemelkedő és kultikus előadások kerültek az OFF-programba is. Ilyen volt a Pintér Béla Társulat Titkaink című darabja, amely az elmúlt évtized talán legfontosabb magyar nyelvű előadása, vagy Hajdu Szabolcs Ernelláék Farkaséknál című szobaszínházi darabja.

Szintén az OFF-programban kapott helyet Zsótér Sándor. Peter Handke Az aranjuezi szép napok című darabjában Zsótér Eke Angéla mellett nemcsak a férfi főszereplő, hanem a mentor rendező is egyben Szilágyi Bálint rendező mellett. A minimalista formanyelvű előadás egy férfi és egy nő párbeszédének története, egy fiatal lány meséli el életét szexualitása kibontakozásán, annak történetén, állomásain keresztül. A kettejük közötti dinamika végig működik, a feszültséget harapni lehet, a dráma egyszerre tűnik súlyosnak és légiesnek, a költői, sűrített szöveg nem ül le és nem válik érdektelenné. Zsótér koncentrált, érzéki és visszafojtott feszültséggel élő játékához képest Eke Angéla viszont többször harsány, kissé affektáló, történetei mesék és nem átélt tapasztalatok maradtak.

A Makar Csudra Farkas Franciska önálló estje, Makszim Gorkij első novelláját a színésznő egyedül játssza el Soós Attila rendezésében. A fiatal színésznő nagy feladatot vállalt a díszlet nélküli, természetes térben játszódó darabbal, melynek mind a hat szereplőjét ő kelti életre. Egy ősöreg vándorcigány, a törvényeken és társadalmon kívül álló Makar bácsi meséli el két szerelmes, Lojko és Radda történetét, akik szerelmükben inkább egymást emésztik el, mint hogy szabadságukat feladják. Farkas Franciska játéka jó ritmusú, a humor és a tragikum egyensúlyát remekül teremti meg az előadásban, a minimalista eszközhasználat segíti a szereplők közötti váltásokat, ám vannak olyan figurák (főleg az idősebb férfi karakterek), melyeket még ledob magáról a színésznő, megformálásuk kissé esetlen. Radda, a meseszép, lázadó cigánylány, valamint a mesélő szerepében azonban kiváló Farkas Franciska, az erős atmoszférájú, katartikus zárlatú darab hibái és kiforratlansága ellenére is végig magával tudja sodorni nézőjét.

A versenyprogram a Csokonai Nemzeti Színház Jadviga párnája című előadásával indult Mezei Kinga rendezésében. Závada Pál nagyhatású regényének színpadi adaptációját gyönyörű, többszintes, szövevényes faszerkezetbe álmodta Ondraschek Péter díszlettervező. Az alkotók megtartották a regény naplóformáját, a különböző szerzők által írt naplórészletek többször szólaltak meg párbeszédként, egymásra íródva/felelve, ám a naplóolvasás gesztusa egy idő után didaktikussá vált. A Jadvigát alakító Sárközi-Nagy Ilona összetett, az előadás alatt fokozatosan kibomló karakterformálása az előadás legnagyobb erénye, amelyhez sajnos nem kapcsolódnak emlékezetes férfialakítások, több karakter pedig egészen vázlatszerű marad.

Wajdi Mouawad Futótűz című drámáját Alföldi Róbert rendezte a Radnóti Színházban. A görög sorstragédiaként is értelmezhető katartikus történetben az anya, Nawal halála után ikreinek kell a végrendeletben hagyott nyomok mentén visszafejteni saját elhallgatott vagy elhazudott múltjukat, és a nyomozás egy háborúval sújtott országig vezet. A történetben a nyomozás motívuma generációkon ível át: az anya, aki örökül hagyta gyermekeinek a titkok felfedésének feladatát, szintén élete utolsó szakaszára jut el a kirakós összerakásáig, melynek fájdalmába bele is némul. Menczel Róbert díszlete összetett játékteret nyújt: középen nagy, kavicstörmelékre emlékeztető fehér anyaggal töltött, kibontható falú medence, melyben nehéz a járás, folyamatosan küzdeni kell a közegellenállással. A háttérben sötét plexi mögül, a síron túlról mozdulatlanul figyelő Kováts Adél (a legjobb női alakításért járó díj tulajdonosa) némaságában is olyan drámaiságot sugároz, hogy nem lehet nem rá figyelni, ám a szemébe nézni sem. Az előadás elsősorban kemény, arculütő monológokra épít, melyek mégsem válnak statikussá, köszönhetően a töredékekből aprólékosan felépített történetmesélésnek, a szövegtömböket megelevenítő szituációknak és az utolsó másodpercekig nagyon magasan tartott feszültségszintnek, melynek alapja a színészek pontos és koncentrált játéka.

A Nemzeti Színház és a Gyulai Várszínház közös produkciója, a III. Richárd ifj. Vidnyánszky Attila második rendezése volt, amely bekerült a POSzT versenyprogramjába. Ifj. Vidnyánszky Attila és a szöveget, dramaturgiai munkákat jegyző Vecsei Miklós együtt végeztek Hegedűs D. Géza és Marton László színészosztályában; az előadást saját osztályukkal, valamint osztályfőnökükkel, Hegedűs D. Gézával (György, Edwárd, Tyrell szerepében) és olyan ikonikus színészekkel készítették el, mint a címszereplő, a legjobb férfi főszereplő díját is elnyerő Trill Zsolt vagy Eszenyi Enikő (Erzsébet). III. Richárdot rendezni mindenképp politikai gesztus, az előadás pár geget, gyurizást leszámítva nem beszél a napi politikáról, de a hatalom természetéről annál inkább. A sodró, dinamikus, eklektikus és pulzáló előadás fő kérdése, hogy a romlott világ által kinevelt szörnyeteg(ek) után van-e „tiszta generáció”, van-e esély megtörni a ciklikusságot, vagy apáink bűne mindig öröklődik, mert „bűnökre bűn jön, szégyenre szégyen”.

A Mohácsi testvérpár a Kaposvári Csiky Gergely Színház után most Szombathelyen állította színpadra A falu rossza című népszínművet, mely átdolgozásukban közel három órás, hömpölygő, a mára folyamatosan reflektáló groteszk, „műparaszt” zenés darabbá alakult. A hatásos, táncos tömegjelenetek és a poénáradat, az „ármány és szerelem”, valamint a „csók és könny” az első két felvonást elviszi, Bányai Kelemen Barna (Feledi Gáspár) és Bánfalvi Eszter (Finum Rózsi) kettőse pedig drámaiságot kölcsönöz az amúgy habkönnyű darabnak. A harmadik felvonásra azonban elfárad a történet, a gegek között súlytalan lesz a szereplők halála és feltámadása is, Isten (Trokán Péter) megjelenése mint deus ex machina sem több mint egy egyszeri vicc, így a nagyszerű színészi alakítások és a csodálatos, nagy energiákat mozgató összmunka ellenére a darab hiányérzetet hagy maga után.

A Proton Színház Látszatélet című előadása (Mundruczó Kornél rendezése) szenvedte el a legtöbb hátrányt azzal, hogy kiszakították eredeti teréből, a Trafóból. Az előadás bő fél óra csúszással és komolyabb szervezési hibákkal indult, mivel a jegyeket sok esetben duplán adták el. A kialakult helyzettől feszült nézők pedig a darab során szembesülhettek azzal, hogy az Expo Center akusztikája és a nézőtér kialakítása is hátráltatja a befogadást, a dobozszerű lakótér falai oldalról takarták a színészeket, a szöveg pedig sokszor elveszett a térben és érthetetlen maradt. A Látszatélet nyitánya egy dokumentarista jellegű filmbetét, mely döbbenetes erővel tolja arcunkba a valóságot egészen a pórusokig. A tragikus sorsú cigányasszonyt, Ruszó Lőrincnét Monori Lili alakítja megrázó hitelességgel, akit egy kilakoltató kérdezget pofátlan fölényességgel; a kibontakozó élettörténet megismerésével a kézikamera szűkszekondjától a szuper plánig jutunk, majd felgördül a függöny, és megelevenedik az addig kétdimenziós helyzet. Az előadás másik csúcspontja a világ sarkainak kifordulása, mely fizikailag is megtörténik: az asszony eltűnésével a romos budapesti lakás nagyon lassan fordulni kezd, és a gravitáció szétszaggatja a díszletet, egy élet alatt felhalmozott javak ömlenek ki a fiókokból, és mire a „világ rendje” újra helyreáll, már semmi sem a régi. Varázslat történik a szemünk előtt. Ezt a katartikus jelenetet az előadás második része már sajnos nem tudja sem folytatni, sem fokozni, az új lakók története skiccszerű marad, drámájuk nem ér fel a darab felütéséhez. A két történetszál összekapcsolása kevéssé sikerült, a zárlatként felkínált valós, nagy port kavart bűntény mint értelmezési keret felkínálása nem ad hozzá az előadáshoz.

(Fotók: poszt.hu)