Szeretjük a posztmodernt. Szeretjük azokat a javaslatait, amelyeket a művészet és társadalom egymásba fonódására ajánl fel. Ráismerünk azokra a struktúrákra, amelyekben az alany önmagát és az életének jelenségeit tárgyiasult benyomásként értelmezi. Kiismerjük magunkat azokban a játékterekben, amelyekben a dolgok átélésformáját önkritikus nézőpontjaink, fogyasztási reflexeink és a jólétünk tárgyi jelképeinek sokasága hatja át. Nyári István munkáit is ezért szeretjük. Alkotásaiban megjelenik az anyagiságba merevedett ember igénye saját valóságának bizonyosságáról. Arról a valóságról, amelyet a túltelítettség és kiüresedettség esztétikai módozatai egyszerre határoznak meg. A Szépség és a Szörnyeteg egy testben ábrázolva.

Nyári István alkotói tevékenysége nemcsak Magyarországon, hanem az európai és tengerentúli kulturális életben is jelentős figyelmet vált ki. Óriási, hiperrealisztikus festményei sajátos módon hívják elő a kortársi tapasztalat kritikai rétegeit. Nyári a hétköznapiság vizuális motívumait színpadi szcénákba rendezi, szokatlan képi elemeket rendel egymáshoz, így hozva létre azt a különös, (sokszor humoros) konnotációkkal terhelt képiséget, ami nem engedi el egykönnyen a befogadói tekintetet. A cél a valóság látványként feltáruló részének fotográfiai hűségű részletes kidolgozása, nem pedig érzelmi reprezentálása. A mélységélességgel is gyakran játszó fotórealisztikus technika a nagy méretek miatt még intenzívebb hatást vált ki. A tárgyi túlburjánzás a részletek élvezetes felfedezését kínálja a szemlélőnek, de az alkotó a kivitelezés iránti csodálatból átvezet a képértelmezés kikerülhetetlen szintjeire is. Az ideológia 3D kiterjesztései, a mozgókép-fogyasztási impulzusaink ihlette assemblage-ok szintén jól illeszkednek ehhez a mechanizmushoz.

Az alkotásokon nyüzsgő popkulturális jelenségek, filmek képkockái, vintage játékok, giccses dekorációs darabok, kirakati bábuk allegorikus alakzatokká állnak össze. A szerepeltetett tárgyak formai jellegükkel és funkcionalitásukra vonatkozó asszociációkkal vívják ki a helyüket az aktuális kompozícióban. Nyári ezekre a referenciális alapokra építi rá a különböző jelentésrétegeket, amelyeket aztán spekulatív elcsúsztatásokon keresztül működtet. Ezért látjuk a Killer scene című képen az álló alakot egyszerre helyszínelőnek és elkövetőnek is, hiszen az ábrázolt nézőpontból a letolt alsónemű akár az övé is lehetne. De az alkotó a szerepek elbizonytalanítását a monitoron szereplő férfi képével még tovább is fokozza, a kezeikben lévő fecskendő-fénycső formai hasonlósága által. Ugyanez az eltolásos technika jelenik meg a The Birds by Hitchcock & Me festményén is: a retró robotok, malackák, anatómiai bábuk és rajzfilmfigurák egyszerre a szerelem szárnyas angyalkái és fenyegető, halált hozó madárraja is. A képfelszínre gyűjtött tárgyak szubjektív státuszukat tehát a téma szerinti összerendezettségük alapján kapják. Autonómiájuk nincs, egy kollektív terv részei: egy vizuális retorika látványos és meggyőző (szó)képei egyetlen absztrakcióba sűrítve, fiktív teljesség megteremtése érdekében. Nyári tehát nem állandósít egyetlen jelentést egy tárgyhoz, hanem egyszerre több asszociációt is hozzákapcsol egy képen belül, vagy lecseréli egy másikra a következő téma kidolgozásánál. Kisajátítja és kitágítja a tárgy jelentéstartományait, ezáltal hozza a befogadót állandó értelmezési szituációba és irányítja reakcióit. Határhelyzeteket teremt, amelyekben a fogalmak elkezdenek kimozdulni a megszokott pozíciójukból, egymás felé fordulnak, elbizonytalanodnak.

A motívumok közül kiemelhető a tükör, az álarc és a bábu szerepe, melyek szintén a néző játékba hívásának segédeszközei. A Motherhood című alkotás meghökkentő módon alkalmazza a posztmodern kritikai stratégiáját, amely tükörré változtatja a képfelszínt, így szembesítve a társadalmat annak tökéletlenségével. Ezen a festményen látszólag egy álarcos nő látható a tükörképével együtt ábrázolva. A tükör mint tárgy láthatatlan, csak a megkettőzött figurából következtethetünk a jelenlétére, még kerete sincs, csupán hatása. A tükörkép azonban nem az eredeti alakra néz vissza, hanem kinéz egyenesen az őt szemlélőre, akit ezzel egy neurotikus állapot megháromszorozott tagjaként állít elő. Az álarc elfed, eltitkol, helyettesíti az alanyt, vagyis egy személy távolléte fejeződik ki általa. Nyári a középpontját vesztett kortárs embert jeleníti meg, aki önmagát szerepekbe kényszerítve képzi meg identitását és hozza létre a jelenlét és távollét sajátos skizoid dimenzióit. Önmaga, de mégsem, vagyis saját hiányát beszéli el. A jelenség fogyasztói környezetbe emelésével a maszk már az egész testet befedi, bábuvá változtatja az egyént. Hajas Tibor szerint a bábu bár kevésbé bonyolult, de mégis lényegibb az embernél, mert az élő és élettelen határán van, a kettő egységes metaforája. Nyári bábui (vagy babái) is ilyen határlények, kiüresedett burkok, nemegyszer a ránőtt tárgyakból szintetizált és a giccs cicomáiban hempergő hibrid entitások. A festő hiperrealista technikája ezeken a szinteken válik igazán érdekessé, mert a mimézis témája már az én megalkotásának a viszonylatában merül fel. A bizarr jelentéskiegészítésekkel interpretált tárgyak és a jelenlét-távollét kettősségében ingadozó én-konstrukciók már túlmutatnak az önkritikai törekvéseken, és az állandósult értelmezések és megszokott fejlődési formák megrepesztésére törnek. Nyári István festményein ráismerünk korunk allegorikus szintéziseire, és a giccs örömeiben való közös osztozással szeretgetjük saját neurózisainkat is.

Tribute to our unborn children (150x200 cm, akril, vászon, 2017)

Bélyegkép: The Birds by Hitchcock & Me (120x150 cm, akril, vászon, 2017). A fotókat a NextArt Galéria bocsátotta rendelkezésünkre.