A fesztivál ideje alatt keleti és nyugati kultúrák találkozási pontja lett Pécs, egzotikus és tradicionális árnyjátékok mellett néhány kísérletező árnyszínházat is bemutattak. Véletlenül épp tanúja voltam, amikor az indiai társulat Pécsre érkezett: régi barátként fogadta őket a szervező társulat, s a bensőségesség, a közvetlenség a következő négy nap programjára is jellemző volt.

Az árny- és bábjátékok eleve kettős érzést váltanak ki belőlem: egyrészt a gyermekkori játékélmény, a kézi árnyjáték jut eszembe róla, másrészt az enyhén félelmetes, borzongató érzés, hogy a falra vetült sötét árnyék mögött akármi rejtőzhet. A fesztivál mindkettőt felidézte: gyereknek, szülőnek is szólt. A családi műhelyeken a szülő ugyanolyan elmélyülten alkotott, mint gyermeke, és a kiállításokon sem kizárólag a gyerekek csépelték a hangszereket. Ugyanakkor az előadások démoni alakjai néha megijesztették a legkisebbeket. Az életkori differenciálásra egyébként is szükség lett volna. A fesztivál nemzetközi jellege miatt a bábeli nyelvzavar a felnőttek számára is megterhelő volt, hát még a gyerekeknek. Ugyan mindenki jól ismeri Ezópus fabuláit, sok esetben mégis éppen a kulturális sokszínűség veszett el a nyelvi nehézségek miatt. Ottmaradt nekünk csupaszon az előadás technikája, ami nem feltétlenül köti le a kisgyereket.

A bábok ősi ábrázolását idézték meg a fesztivál plakátjának figurái és Makhult Gabriella kiállítása is. Eddigi gyerekkönyv-illusztrációiból már jól ismerhetjük archaikus alakjait, amelyek most lengőszobraiban öltöttek testet, és vidám szellemekként idézték meg a vásári mulatságok hangulatát a Nádor Galériában. 

A tradicionális árnyjátékot többek között az indiai Tholpavakoothu Theatre képviselte. Rámájana című rituális előadásuk gyertyafényénél szellemeknek tűntek a bábok. A török karagöz technikát Cengiz Özek mutatta be politikai szatírájában. Sajnos az olykor több száz éves bábok ősi árnyai között, mitikus történeteket hallgatva idegenül hatott egy-egy vaku felvillanó fénye vagy a hátát a bábok pálcájával vakaró előadó.

A tradicionális és a progresszív árnyjáték közötti átmenetnek nevezhető a spanyol El gecko con botas csapatának produkciója, ők a régi wayang technika mellett már játszottak a sziluettek megvilágításával és a hanghatásokkal is. A Pozsonyi Színművészeti Főiskola Bábtanszékének végzős hallgatói pedig azt mutatták meg, hogy az árnyszínház jövőjébe betörnek a populáris kultúra elemei is. Tim Burton-ös alakokat láttunk a vásznon, kísérleteztek az elemekkel, és saját testük árnyékát is használták a lírai történet elmeséléséhez. A legmeglepőbb előadást a Jókai téren felállított cirkuszi kocsiban láthattuk: eddig még sosem voltam összezárva egy négy négyzetméteres sátorban 11 gyerekszéken kuporgó felnőttel, akik egy tálalószekrényt bámulva várják a csodát. (Ami ebben az esetben „absztrakt költői képekkel vegyített sci-fi kaland”.) A cseh SunCab.org csapatának köszönhetően ezt is megtapasztalhattam: a bútor ajtói vásznakká, a fiókok pedig terráriumokká alakultak.

A fesztivál keretein belül számtalan nemzet felfogását és értelmezését láthattuk kiállítás, workshop, filmvetítés, beszélgetés, s nem utolsósorban, előadás formájában. Annál többet nem kívánhattak a szervezők, mint megmutatni, hogy az árnyak mindenki életében jelen vannak. Az már teljesen egyéni, hogy ki, hogyan és mire használja őket. A fesztivál nagy ötletbörze volt, ahol hagyományok és technikák találkoztak, amiből mindenki azt vihette haza és gondolhatta tovább, amit magáénak érzett (legyen az inspiráció vagy előre csomagolt bábkészlet).

Míg úgy tűnik, hogy keleten a tradicionális bábjátékok inkább családi, de mindenképpen felnőtt szórakozást is nyújtanak, addig a magyar bábszínházak egy ideje próbálnak kitörni a gyerekszínház skatulyából. Az előadásokat és a nézők összetételét látva azonban bátran kijelenthetem: az árny- és bábszínház korántsem gyerekjáték, hanem izgalmas, új technikákat és szemléletet kereső művészeti ág, ami ennél kisebb szabású fesztivált, s nagyobb figyelmet is igényelne.

(Fotó: Komlós Attila)