„Hová / induljon, merre menjen, aki végül mégis rájön, / bálnában vagy bálna nélkül, a nyílt / vízen van, a semmi közepén.” – szól Zilahi Anna A bálna nem motívum című kötetének egyik tételmondata, már ha létezhet bármilyen centrum kívül-belül egyáltalán, akár a semmi közepe. A semmi ága. Posztapokaliptikus a vidék, a mélytengeri tátongástól a lélek leghátsó zugáig, nincs ebben újdonság semmi, már a fosszíliák erről tudósítanak, évezredek óta. Archaikus és torzó. Hiába ismerősek a szögek, a szegletek. Ismerős, nem otthonos. Az sosem volt. Itt a sebhely nem emléknyom. Mert a fenyegetettség, a sérülés, a trauma – nincs előtte-utána, nincs kezdete, csak folytatása – kódolt evidencia. Itt élünk – hangzik el háromszor is a címadó versben. Ez az „itt” pedig számos szeglet, ahova vet a sodrás, az áramlat, odataszít a muszáj. Az első szeglet mindjárt nem-hely, non-lieu: „példát venni a teknősről. Neki háza van, / de akinek nincs, szerepek mentén vagy azok ellenében, / jobb, ha építkezni kezd” – olvasható a Delta című versben, amire pár oldallal később az Öröklési rend már azzal felel, hogy „nincs mire felépíteni egy új házat”. A két állítás pedig Rilkénél nem tetőzik, hanem az ő sorába omlik bele: „kinek most nincs, nem épít házat már.”

Ház híján a második szeglet a szűkös ideiglenességé – ezek a kihelyezett purgatóriumok: mint a hangár és annak „béleletlen üressége”, a bunker, „a megtisztult élet tervezett helyszíne”, vagy maga a kényszerszállás. A hatalmas érdeklődésre való tekintettel a show elmarad című versben egy sziget népe már kígyózó sorokban vesztegel az óvóhely előtt, vágyakozik valami nagyobb szárazföld boldogabb partjához csapódni: itt nyílik meg a kötet egyik rejtett zsilipje, és lesz a rögzíthetetlen diaszpóra-lét antropológia, kizárólagos jövőkép és egyetlen közös hagyomány. De a tranzitzóna nem menedék, aki pedig tudja ezt, az már a kiúszás esélyeit latolgatja, ahogy az a kötet egyik kulcsversének címében is áll. Így lesz harmadik szeglet a tenger, az uszoda. A szökést kínáló élettelen közeg, az úszás ismert, de idegen nyelve az idegen anyagban – az anyagban, amely ugyanakkor ős- és legalapvetőbb testi alkotóelem. Megint csak: kiszolgáltatva, olyan öröktől fogva működő hatalmaknak, mint a felhajtó erő, vagy a gravitáció önzése, a tömegvonzás. Ez is fenyeget: a test félrenyel, görcsöl, bénul, fullad, megfeszül, de tartja a tempót, mint eszközt működteti ez a mélységi mechanika. Megkísérti, mert domesztikálná ezt a másik szorongást a klausztrofób szűkösség után. Önterápiának, tehát a gyógyulásnak és önkínzásnak, tehát a pusztulásnak a vadházassága ez, a még evilági klórszagban. És akkor talán ez a túlélés ősi és aktuális rendje. A test a csatatér, conflict zone, a negyedik szeglet tehát. Kínálni belsőt, adni életet, vagy ellenkezőleg, bújni belé, hogy egy bérapa kihordja. Közben meg „anyátlan mindenki és üresek / szülés után az anyák”.

Az ötödik szeglet végül a bálna. Egy: az otthontalan ház; kettő: a szilák börtöne; három: az úszó hatalmas kiszorított tér; négy: a test legmélye. Bálna a vízben, én a bálnában, aki bennem, amiben én, és így tovább a – pedig megfogadtam, nem írom le ezt a szót – fraktál. Így lesz a bálna tehát nem motívum, hanem világmagyarázat, nem kulcs, hanem ördöglakat az Én eltűnéséhez, eltüntetéséhez, és azonnali újraszületéséhez. Zilahi Anna sok-sok éve várt első kötete ezekkel a békétlen, örvénylő dilemmákkal szembesít kíméletlen szigorral. Nincsenek illúziói, nem hazudik menedéket, és nem hallgat el semmit a kívül-belül menekülő élők elől, akik mi mindannyian vagyunk. Ezért pedig hálával tartozunk.

(Bélyegkép: Szilágyi Lenke)