Minden lista hiánylista. Minden lista sokkal többet mutat meg önmagánál: nemcsak azt, ami a listán rajta van, hanem azt is, ami hiányzik – amit mások hiányolhatnak – róla. De paradox módon épp ez mutatja meg, hogy milyen nagy szükség van a listákra, hogy időről időre felmérjük, egy adott időben mi tűnik és mi nem tűnik fontosnak: hiszen a listák mindig többet tudnak rólunk, mint amiről mi magunk külön-külön számot tudnánk adni.

A Jelenkor legjobb novellásköteteinek listája összességében mégis elégedettségérzettel töltheti el az olvasót: eszerint az elmúlt harminc év legjobb novelláskötete Bodor Ádámtól a Vissza a fülesbagolyhoz, ez a szerethető, soha meg nem unható remekmű. A legjobb novellakötet-szerző pedig a kortárs magyar irodalom paradigmatikus novellistája, Szvoren Edina. Utóbbi nemcsak a szerzőlista összesített pontjain látszik, hanem azon is, hogy Szvoren három könyvvel képviselteti magát a listán – vagyis mindennel, ami eddig megjelent tőle. A legjobb 30 könyvet 17 szerző írta, ebből a férfiak és nők aránya 14:3. Tar Sándornak négy, Mészöly Miklósnak három könyve került fel a listára, Parti Nagy Lajosnak és Tóth Krisztinának pedig kettő-kettő.

A húsz legjobb szerző listájáról (férfiak:nők = 17:3) nem került fel a legjobb könyvek listájára Márton László és Háy János: ami azt mutatja, hogy az ő elismert kispróza-teljesítményükben nincs közmegegyezés-szerűen kitüntetett könyv. Darvasi László második a szerzőlistán, de a könyvlistára csak egyetlen kötete, A veinhageni rózsabokrok került fel: vagyis sok egyenletes színvonalú kötetet ítéltek neki a kritikusok. Ennek – és a kötetlistának önmagában is – legérdekesebb tanulsága épp ezért leginkább az, hogy a kortárs kritikusi figyelem mennyire antréközpontú. A veinhageni rózsabokrok Darvasi első par excellence novelláskötete, noha minőségben nem különbözik például a későbbi Szerezni egy nőt vagy A lojangi kutyavadászok című könyvektől, amelyek viszont nem kerültek fel a harmincas listára. A Vonalkód, Tóth Krisztina prózaírói indulása megelőzi a listán az egyébként virtuóz Pixelt, és Szvoren Edinának is a debütáló Pertuja veri orrhosszal a többi saját könyvét. Noha az írók nem írnak idővel rosszabbul: a kritikusi figyelem az, ami újdonságigényű.

A másik érdekes tanulság műfaji – vagyis világnézeti – természetű. Míg a Vissza a fülesbagolyhoz valóban igazi novelláskötet, addig Nádas Péter Évkönyvét, Esterházy Péter Estijét vagy Mészöly Miklóstól a Volt egyszer egy Közép-Európát csak tétova lábjegyzetekkel tudjuk novelláskötetnek nevezni. De hát minden autonóm műalkotás saját maga teremti meg a műfaji feltételeit. Ez pedig Szvoren Edina listabeli súlyát is jól magyarázza. Nincs még egy a műfajhoz ennyire hűséges szerzője a magyar irodalomnak, mint Szvoren, akinél a novella világnézeti következmény: a redukáltságukban totális elbeszélői tudatok (eddig legalábbis) tagadnak bármiféle totalitást, ami akár csak a regény lehetőségével kecsegtetne.

A listában ugyanakkor szembeötlő a novellafüzér iránti igény is. E kentaurzsáner idétlen műfaji szakszavát szoktuk előrángatni akkor, ha valami félúton van a regény és a novelláskötet között. Tar Sándortól A mi utcánk című regényszerű novellafüzér itt van velünk a novellalistán, de – ennyi esélylatolgatás talán belefér – Bodor Ádám Sinistra körzete nyilván a regények listáján fog tarolni; ám kis túlzással tarolhatott volna itt is.

A novella, különösen a novelláskönyv kényelmetlen műfaj, mert hiába próza, mechanizmusában a verssel és nem a regénnyel rokon: a novellában nincs semmi otthonos. Nem tudsz hazamenni egy novelláskönyvhöz, kíváncsian, vajon mi fog történni kedves hősöddel a következő fejezetben: a következő novella ugyanis mindig új világ, amit megint ki kell ismerned, megint be kell laknod, és mire tájékozódni tudsz benne, snitt, egy új világba csöppensz. Ezért hálás író és olvasó egyaránt a novellafüzér műfajának, vagy legalább az atmoszféra közösségének: a Bodor-novellák közösségét sem a történet, hanem az atmoszféra adja. A novella a megismerés műfaja, a komfortzónából való kibillenésé, és míg legtöbbször egy regény egyszer billent ki onnan, addig egy novelláskötet annyiszor, ahány novella van benne. Úgyhogy vigyázat: novelláskötetet csak bukósisakban olvassunk, abban viszont kötelező, hiszen irodalmat mégiscsak azért forgatunk, hogy valami mást is megismerhessünk, ne csak a már meglévőre csodálkozzunk rá.

(Fotó: Bach Máté)