A slam poetry manapság meglehetősen felkapott, mégsem mondanám átütő sikerűnek, hiszen eléggé megosztó jelenség. Kétségkívül tágított az irodalom horizontján. A könnyed határműfajt olyanok is rendszeresen figyelni kezdték, akik egyébként nem követik a kortárs irodalmat. Ugyanakkor sokan elég mereven elzárkóznak előle; és vannak, akik pedig egyszerűen tudomásul veszik, hogy megjelent egy újabb műfaj a palettán, és bár nem fordítanak neki hátat, nem is érdeklődnek iránta különösebben.

Bár Pion István valóban közölte a kötet verseinek javát különböző országos folyóiratokban, nevét igazán a slam poetrynek köszönhetően ismerte meg a közönség. Pion szép lassan Simon Márton mellett a slam másik reklámarca lett. Jól mutatja ezt az is, hogy a költészet napi hármas könyvbemutatón, melyen Pioné mellett Simon és Sirokai második köteteit mutatták be, teltház volt, és többen is úgy nyilatkoztak, hogy az estének – ahogy néhány szövegnek – politikai demonstráció-jellege is volt: fiatalabbaktól az idősebb korosztályig több százan álltak ki az élő kultúra mellett.

Ami a közéletiséget illeti, tudjuk, hogy az egyik leggyorsabban elévülő az irodalmi témák közül – jó példa erre a „szűkülő” Petri-korpusz, melynek néhány politizáló darabja (magyarázat nélkül) ma már nem biztos, hogy megszólítja a fiatalabb olvasóközönséget. Szerintem hasonló veszély fenyegeti a slam poetryt is, tekintve, hogy a slam-szövegeknek – azoknak, amelyek kifejezetten az adott alkalomra íródtak – gyakran az aktualitásukban van a performatív erejük. Két példa Simon Mártontól: a Nemes Nagy Ágnesre írott verse (Ballaszton), tekintve, hogy egy klasszikus, kanonikus költőről szól, jóval maradandóbbnak tűnik, mint a Mi új? című slam-szöveg, aminek – bár humoros, és bár tisztában van a mulandósággal („A 30Y az új Kispál, a Kiscsillag az új 30Y.”) – szintén rövid lejáratú a szavatossági ideje. Mert – ha eltekintünk a többi közéleti-politikai párhuzamtól, és az előző példánál maradunk – évek, évtizedek múlva kinek mit fog mondani a Kispál, ami már harmadik éve, hogy feloszlott?

Pion kötetében a közéletiség jóval visszafogottabb, és általában a családtörténetbe ágyazódik. Felvillannak fontos történelmi események, például a Vörös ég című versben, melynek mottójaként az áll: „letkési tavasz, talán ősz 1968-ban”, és így kezdődik a vers: „anyám elmesélte a tankok vonulását”. Pioné az a korosztály, aki még a szocializmus idején született, emlékszik a rendszerváltásra, de emlékeinek java nem primér élményekből származik, hanem családi történetekből, nosztalgiából. A Tévémaci meghalt így kezdődik: „én már nem lehettem úttörő, / és az iskolában nem tanultam oroszul, / az óvodában nem kellett / pajtásnak szólítanom a Petikét”. A határhelyzetet még inkább mutatja, amikor a lírai én kimondja: „úgy tanultam németül, / hogy utáltam a németet, / közben meg oroszul is / tanultam számolni / a nővéremtől, és felvettem / a piros nyakkendőjét, / mert mindkettőt irigyeltem tőle”. Ennek ellenpéldája a talán egyetlen primér emlék, a rendszerváltás, illetve ehhez kapcsoltan az oroszok kivonulása, ahogy az megjelenik „az 1990-ben kivonuló orosz katonáknak” ajánlott Körtefa című szövegben – jellemző, hogy itt is gyermeki a nézőpont. „itt jártak az utcán, nagy zöld teherautókkal, / indultak haza, mosolyogva, és mindent / olcsón adtak, amit nem akartak hazacipelni, / apám hintát vett nekem, magának fűtőolajat”.

A versekben megjelenő nemzedéki tapasztalat figyelemre méltó és érdekes. Az ok, amiért mégsem gondolom kimagaslónak ezeket a szövegeket az, hogy egyik vers sem tudta elhitetni velem, hogy tényleg Pion István a legalkalmasabb ennek a tapasztalatnak a megírására. A legtöbb szöveg ugyanis – akárcsak a kötet végén a Téged tanuljalak című, családregény műfaji meghatározású hosszúvers – nem tűnik többnek átlagos családtörténetnél, amelybe néha akaratlanul áttűnik a szocializmus korának néhány reáliája. Úgy gondolom, hogy erről a korosztályos tapasztalatról autentikusabban is lehetne tudósítani. Lehetne a kivonuló oroszoknál többre emlékezni – ahogy Szegő János például az Antall József halála miatt megszakított Walt Disney-matinét emlegeti fel a Telep-antológiát bevezető esszéjében.

A kötet egészéről hasonlóan ambivalens a véleményem. Számomra néhány vers témáján kívül a verstechnikai megfontolások-megoldások is hagynak kívánni valót maguk után. Zavar, hogy a Múlató című szöveg úgy játszik a többértelműséggel – túl direkten –, hogy a törölni kívánt szavak bent maradnak áthúzva. Zavar a Bábozódásban az elmúlt évtizedek egyik legelhasználtabb szójátéka: „szuvenyír nyihaha nye kukucska protku”. És zavar a másik az Összeomló című szövegben: „mi van, Atlasz, hanyatlasz?” Apró dolgok zavarnak, például a felemás központozás. Vagy amikor a kimért, „telepes” versnyelven megszólaló szabadversbe ötletszerűen becsúszik egy-egy (talán akaratlan) ragrím. Ugyanakkor az valamennyit segít, amikor az egyik legjobb, Siránkozó című szövegben a kötet leghumorosabb fricskáját olvasom: „innen, Kelet-Európa legnyugatibb csücskéből”.

Erős kezdés Pioné, ez nem vonható kétségbe, viszont több ponton heterogénnek, széttartónak érzem. Hangsúlyozom: apró dolgokat tartok nem oda valónak. De az ilyen apróságokon is múlhat – és elcsúszhat – egy kötet kedvező megítélése.