Heinrich von Kleist Kohlhaas Mihály című elbeszélésének színpadra alkalmazásánál a magyar színházak többnyire Sütő András és Tasnádi István átiratait veszik alapul. A Janus Egyetemi Színházban bemutatott K – Egy ország két lóért azonban új szövegváltozatot használ, mely az előbbiektől eltérő aspektusból ábrázolja a kohlhaasi problémát. A JESz-ben harmadik rendezését jegyző Zakariás Máté Kautzky-Dallos Mátéval közösen dramatizálta a német szerző elbeszélését és sűrítette azt nyolcvanperces előadásszöveggé. A JESz legutóbbi bemutatója már csak játékidejéből kiindulva sem törekszik – nem is törekedhet – a mű teljes spektrumú adaptációjára. Epizódszerűen villantja fel a Kleist-mű néhány, az előadás központi kérdésfelvetései szempontjából fontos állomását.

Az egyén és a hatalom viszonyát vizsgáló elbeszélésben Kohlhaas Mihály saját jogainak érvényesítéséért folytat szélmalomharcot. Zakariás rendezése azonban csak a cselekmény szempontjából legszükségesebb mértékben tér ki a konfliktus kiindulópontjára, hogy kiemelje: a főhős nem annyira a lovai, hanem általában az egyén ellen elkövetett jogtalanságok megtorlásáért száll harcba. Az alkotók úgy dramatizálták és sűrítették a szöveget, hogy az a mai néző számára is releváns problémákat emeljen ki, s a jelenlegi társadalmi viszonyokra is érvényes legyen. Habár az előadás nem tartalmaz konkrét aktuálpolitikai utalásokat, az erősen társadalomkritikus kleisti szövegrészletek közvetlen egymás mellé helyezése révén észrevétlenül is jelen valóságunkról, többek között a minket is körülvevő korrupt, bürokrata rendszerek működésmódjáról szól. Nem véletlen a Kafkára utaló címadás: a Kohlhaas (Kuti Gergely) ügyének tárgyalása során elhangzó tekervényes jogi szövegek a bürokrácia útvesztőiben eltévedt kisember kafkai helyzetét idézik.

Az alkotók, habár a prózai szövegrészekből jól formált, egységes stílusú dialógusokat, monológokat írtak, a cselekményelemek kiválasztását illetően nem mindig találták meg a megfelelő arányokat. Míg az előadás első felét a pergő párbeszédek, dinamikus színpadi akciók uralják, addig második felében a jogi kérdéseket érintő bonyolult párbeszédek túlzottan statikus jeleneteket eredményeznek. Ennek ellenére az utóbbiak közé is beékelődik egy-egy olyan jelenet, amely kreatív eszközhasználatával, leleményességével megtöri azok monotonitását. Önreflexív jellege révén különösen izgalmas például Kohlhaas és a börtönőr párbeszéde, amelyben a főhős a deus ex machina és a katarzis fogalmait definiálja, s kijelenti, hogy az utóbbi nem létezik. Ezzel ironikusan jelzi a néző számára, hogy ne várjon megrendítő befejezést.

Az előadás máskor is reflektál önnön színházszerűségére, például rögtön a térkezeléssel. Az alkotók kihasználják a JESz színháztermének teátrális jellegét, nem alkalmaznak takarásokat, melyek ellepleznék a csupasz fekete falakat vagy az öltözők ajtóit. A cselekmény helyszíne, Szászország itt nem fikcionális tér, hanem a színrevitel helye, maga a színház, ahol mi, nézők egyszerre vagyunk Kohlhaas drámájának passzív szemlélői és egyben statisztái.

Az előadás a színpadi megoldásai és a Kohlhaas-problematikához való viszonya szempontjából erősen brechti jellegű. A nézőtér mögötti falakon feliratok jelzik, hogy elfoglalt helyünk szerint éppen Tronkenburg, Drezda, Lipcse vagy Wittenberg városának lakói vagyunk. A szereplők többször is a közönség felé intézik szavaikat, kérdéseiket, s így folyamatosan véleményformálásra, a látottak újragondolására ösztönöznek. Kohlhaas és Herse például minket fenyeget meg azzal, hogy ha nem áruljuk el, hol rejtőzik Wentz (Tóth Benedek Ernő), felgyújtják városainkat. Ez a jelenet a tér és a cselekmény sűrítésének rendkívül ötletes példáját adja: a Kohlhaast játszó Kuti Gergely a feliratok felgyújtásával egyetlen képben ábrázolja a városok megtámadásának hosszú oldalakon keresztül tárgyalt epizódjait.

Az előadás színházi kifejezőeszköz-használatát végig ez a fajta egyszerű, de annál kreatívabb jelhasználat határozza meg, ami legmarkánsabban a díszletelemekben, kellékekben és a jelmezekben mutatkozik meg. A szereplők többnyire mai ruhákban lépnek színre, a jelmezeken elhelyezett kiegészítő elemek ugyanakkor finoman utalnak a Kleist-műben ábrázolt korra vagy az adott szereplő státuszára is. Kohlhaas lovait jelzésszerűen két lómaszk helyettesíti. A szereplők olykor a kezükre vagy a fejükre húzzák, az előadás végén pedig a lócsiszár kivégzését ünneplő nemesek asztalára helyezik őket, ahol ironikusan hirdetik a főhős seregének jelmondatát: „Egy ország két lóért.” A lómaszkokat magukra öltő szereplők néha a nézőtéren helyet foglalva groteszk jelenségként figyelik gazdájuk kálváriáját, ami eszünkbe juttathatja Tasnádi Közellenség című drámáját, amely a lovak nézőpontjából mutatja be a kleisti történetet.

A nézőpont(ok) megválasztása egyébként az előadás nagy erényei közé tartozik. A darab az eredeti mű alapkérdéseit – meddig mehet el az egyén saját igazsága érdekében?, rögeszmés igazságkeresése végén Kohlhaas halált érdemel vagy életet? – több, egymással ellentétes oldalról mutatja be. Szinte mindegyik szereplőnek jut egy vagy több olyan monológ, amelyek a brechti songok, kórusbetétek mintájára az alkotók Kohlhaasról alkotott véleményét fejezik ki. Az előadás alaphelyzete már eleve árnyalja az előbbi kérdésfelvetést, és megkérdőjelezi a főhős tetteinek jogosságát. A JESz változata a lovak elkobzásáért felelős földbirtokos, Wentz és barátai, Günther (Kecskés Alexisz) és Hans (Gácsik Dénes Frigyes) nézőpontját is érvényesíti. A három szereplő az előadás kezdőjelenetében harsány, tivornyázó, felelőtlen úri ficsúrként jelenik meg, akik közül Hans heccből tartja vissza Kohlhaas lovait. Az említett intézkedés így szinte Wentz tudta nélkül növi ki magát az egész Szászországot fenyegető, kezelhetetlen üggyé. Az előadás itt egyfelől kritikával illeti a döntéseiért felelősségvállalásra képtelen úri réteget, aki figyelembe sem veszi a kisember érdekeit, másfelől bizonyos értelemben fel is menti Wentzet, s Kohlhaas igazságosztó hadjáratát banális félreértések, meggondolatlan döntések következményének tekinti. Ezzel világosan kijelöli a témához való viszonyát: habár több nézőpontból is megmutatja a fenti problémakört, nem kíván állást foglalni; azt a nézőre bízza.

A lócsiszárén kívül megismerjük többek között Luther Márton (Inhof László) kissé szürke figurájának véleményét, aki ugyan Kohlhaas radikális tetteit elítéli, de jogait elismeri; Hertz (Dézsi-Kocsis Viktória) állásfoglalását, aki a flegma fejedelem (Tál Achilles) és a tudalékos Hintz (Szabó Márk József) ellenében nem tudja érvényesíteni akaratát, így inkább megalkuszik; az urizáló fiatalok kétségbeesett mentegetőzéseit, valamint Herse, a hű szolgáló (Cserdi Zsolt) lojalitásról tanúskodó véleménynyilvánításait.

A nézőpontok folyamatos ütköztetése révén többnyire izgalmas figurák jönnek létre. Különösen igaz ez Kohlhaas szerepére. Kuti Gergely eleinte mindenre elszánt, dühös igazságosztóként jelenik meg, s fokozatosan, finom átmenetekkel változik át megtört, ítéletébe beletörődő figurává. A másik érdekes és egyben a legrejtélyesebb figura a mű elején és végén megjelenő nőalak (Farkas B. Szabina), akit a szereposztás Kohlhaas feleségeként jelöl meg. Ez az azonosítás az alkotók részéről azonban következetlen: leszűkíti a figura értelmezésében rejlő lehetőségeket, miközben az előadás éppen az ellenkezőjét teszi. Még az eredeti mű előzetes ismeretében sem egyértelmű ugyanis, hogy kit látunk a színpadon: Kohlhaas elhunyt feleségét egy flashback részeként; egy isteni intelmet közvetítő hírnököt; egy deus ex machinaként megjelenő rejtélyes segítőt, aki a feleségtől hoz üzenetet; vagy mindezt egyszerre. Az előadás mintha szándékosan bizonytalanítana el ezzel kapcsolatban, hogy az értelmezések sokféleségét kínálja fel a közönség számára. A feleséggel való egyértelmű azonosítás azonban kioltja ezt a gesztust.

Mindezek ellenére a K – Egy ország két lóért izgalmas kísérlet. Az apróbb következetlenségeket, aránytalanságokat, a statikusabb jeleneteket a színházi kifejezőeszköz-használat számos szintjén megnyilvánuló kreativitás, a fiatal színészek koncentrált, színvonalas játéka ellenpontozza. Zakariás és Kautzky-Dallos nagy kihívást vállaltak, amikor Kleist elbeszélésének újradramatizálása mellett döntöttek, de megugrották az akadályt. Hiányosságai ellenére is korrekt előadásszöveget hoztak létre, amely képes arra, hogy új nézőpont(ok)ból mutassa be a kleisti kérdésfelvetéseket.